„Kezet csak megfogni szabad, elengedni vétek, ellökni átok, egymásba fonódó kezek tartják össze az eget, s az egész világot.” (A. Camus)
Főtisztelendő Helynök Atya, Paptestvérek, kedves Zarándokok!
Megtiszteltetés számomra, hogy most itt állhatok és szólhatok. 2005-ben már álltam ezen a helyen és prédikálhattam a Betegek búcsúján. Akkor a 3. pócsi könnyezés 100. évfordulóját ünnepeltük. A centenáriumi évben, 11 esztendeje a könnyekről beszéltem, Mária könnyeiről, meg a magunk könnyeiről. Máig jól emlékszem, Jézus szavaiból, a hegyi beszéd makarizmosz mondásainak egyikéből indultunk ki: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” (Mt. 5, 4) A könnyeiben az ember megtanul tisztábban látni, messzebbre tekinteni, a lényeget észrevenni. Hagyni kell a könnycseppekkel együtt minden felesleges dolgot leperegni. A könnyeinkben újra meg újra megkeresztelkedhetünk…
Ma is Betegek és gyógyítók búcsúja van, itt vagyunk Máriapócson. Most egy másik témát választottam: a szenvedésről, a betegségről szeretnék beszélni. Nehéz kérdés ez, mert az emberi értelem tiltakozik a rossz ellen, mi boldogok akarunk lenni, s nem szívesen nézünk szembe a határhelyzetekkel, a fájdalom mélységével. S ha már mélységet említettem, egy kút képe áll előttem, egy képzeletbeli, meseszerű kút, ahol egy kis béka lakik. Jól érzi magát a kút mélyén, van víz, van mit inni. Néha-néha egy légy is odarepül, a béka bekapja, van mit enni. Ha felnéz, látja az eget is, a nap is süt rá néha. Neki így kerek a világ és teljes az élet. Egyszer azonban odarepül a kút szélére egy kismadár, mondjuk egy dalos pacsirta és azt említi a békának: hatalmas az égbolt, végtelen a horizont. Mennyi szépség van körülöttünk, vannak fák, házak… De a béka nem hisz neki, mert ő ezt nem látja, neki csak kútkáványi a világ, csak annyit észlel a dolgokból, amennyit egy kútgyűrű megenged…
Kedves Testvérek, én ma egy ilyen kismadár szeretnék lenni, aki arról énekel, hogy merjünk nagyot álmodni, hogy bátran nyújtózkodjunk ki, magasan van az égbolt, hogy merjük elhinni: végtelen az Isten és mérhetetlen az Ő szeretete! Keressük tehát együtt a rosszban is a jót, a nehézségek közepette is az Urat, mert a mélységben is, a nehézségekben is ott van az Ő szeretete!
Mielőtt folytatnám, tegyünk egy kis kitérőt. A betegséget, a szenvedést felhasználhatjuk arra is, hogy megnézzük, milyen a mi hitünk. Ahogy a rosszról gondolkodunk, mint reális tükör, megmutatja nekünk, talán minden másnál jobban, milyen az Istennel való kapcsolatunk.
A gyermeki hitben lévő azt kérdezi: „miért?” Jaj de sokan kérdezik tőlem a kórházban, a betegágyon: „miért büntet engem az Isten?” S bár testben felnőttek, de lélekben mégis gyermetegek, elárulják a kérdésükkel, hogy nekik nincs saját válaszuk a szenvedésre. A felelősséget áthárítják az Úristenre.
A serdülőkorú hit, ha lehet azt mondani, még rosszabb, mert lázad. „Ha Isten jó, ahogy mondják, akkor miért engedi meg a rosszat?” Ezek az emberek csalódottan elfordulnak Istentől. De hosszú az út annak a felismeréséig: van Isten és az nem én vagyok!
A következő lépés a hitfejlődés útján, a felnőtt hit. Felnőtt embernek azt nevezzük, aki a saját kezébe veszi az élete irányítását, vállalja a felelősséget. Vagyis küzd a szenvedés, a betegség ellen. Keres megoldást, kér segítséget, megy az orvoshoz, minden tőle telhetőt megtesz. De bele is ütközünk a határainkba. Nem tudok minden bajt megszüntetni, az ember nem mindenható. A felnőttség másik aspektusa a küzdelem mellett, hogy elfogadni is kell tudni belső derűvel azt, amit képtelen vagyok megváltoztatni. Ez tehát egy kettős alapállás: tegyem jobbá, változtassam meg, amit lehet; amiben meg tehetetlen vagyok, hordozzam lelki békével.
A hit legfelső fokát érett hitnek mondanám. Aki itt tart, abban felmerül a kérdés: „mi a rossz egyáltalán?” S a választ is tudja: csak egy rossz van, elszakadni Istentől… Ehhez képest minden más nem lehet rossz, vagy csak viszonylagosan. Így érthetjük meg a híres itáliai szentet, Assisi Szent Ferencet (1182-1226). Amikor társaival fáradtan egy távoli helyre gyalogoltak, útközben megkérdezte Leó testvér: „Ferenc, mi a legnagyobb boldogság?” „Mindjárt meglátod” – válaszolta ő. Kisvártatva, megérkeztek egy kolostorhoz, nem szállást és élelmet kaptak az elcsigázott vándorok, hanem kiadós verést. És akkor megszólalt Szent Ferenc: „látod, ez a legnagyobb boldogság.” Kiverni sem lehetett az Istennel való kapcsolatából, a fájdalom vagy harag sem szakította el az Úrtól. Megkérdezték rendtársait az érdeklődők: „sokat imádkozik Ferenc?” „Nem, nem sokat… Ferenc maga az imádság!”
És most térjünk vissza az eredeti mezsgyére, tekintsünk bele együtt abba a képzeletbeli kútba, a fájdalom mélyébe, keressük a negatívumok pozitívumát, a szenvedés értelmét. Mi lehet jó a rosszban? Három dolgot fogok említeni.
Minden betegség, fájdalom nyit egy kaput befelé. Megismerhetjük önmagunkat. Aki még nem szenvedett, nem tudja, hogyan viselkedne benne, ha baj érné. A tapasztalat a lényeges. Hiába mondja bárki, amíg nem próbáltam ki, nem tudom, milyen vagyok. Mondják a pszichológusok: 10 % az, ami történik, nem az hat ránk leginkább, nem a dolgok határoznak meg bennünket, vagy az események, hanem 90 %-ban az, ahogyan mi a történésekre reagálunk, vagyis a magatartásunk, a viselkedésünk, a reakciónk a döntő. Az, ahogyan a dolgokat megéljük. Tehát nyílik egy kapu befelé, a betegségben megismerhetem önmagam: ki és milyen vagyok…
A szenvedésben megnyílik egy másik ajtó is, nemcsak befelé, kifelé is nyílik egy kapu: másokat is jobban fogok ismerni. Én, amikor beteg voltam és kórházban feküdtem, jöttek a látogatóim, ismerősök és barátok, családtagok. 1 perc múlva tudtam, hogy közülük ki feküdt már betegágyon és ki nem. Ahogyan viselkedtek, beszéltek, a gesztusaik, a viszonyulásuk elárulta őket. Az empátiának, együttérzésnek és megértésnek is az alapja, a szenvedés. Akkor tudok a másikkal azonosulni, őt érteni, ha már jártam hasonló cipőben. Ma itt, Máriapócson nem csak a betegek búcsúját tartjuk, hanem azoknak az egészségügyi dolgozóknak a zarándoklatát is, akik élethivatásukként választották mások gyógyítását, orvosokra és nővérekre is emlékezünk, értük is imádkozunk. Hadd büszkélkedjek vele, legelső katolikus kórházlelkészként az én javaslatomra bővítette és nevezte Szilárd püspök atya ezt a napot: Betegek és gyógyítók zarándoklatának.
A betegségben, a szenvedésben nemcsak befelé, meg kifelé nyílik egy-egy ajtó, vagyis nemcsak magunkat és másokat fogjuk jobban megismerni és megérteni, hanem felfelé, Isten felé is megnyílik egy kapu. Én sohasem éreztem olyan közel magamhoz az Úristent, mint épp a szenvedéseimben. Alig egy hónapja történt, egy rosszullét után, a legutóbbi ilyen alkalom. Egy napot az intenzív osztályon is töltöttem, átéltem: milyen sebezhető az ember, mindent itt kell tudnom hagyni, ha felülről szólítanak. Ezt nyugodt lelkiismerettel, bármikor ki kell tudnunk mondani. Ma én is hálát adni jöttem a kegyelmes Istennek és a mi könnyező, pócsi Szűzanyánknak, hogy itt lehetek és így lehetek itt! Tudom: minden egyes nap ajándék! Abban a pillanatban, amikor őszintén ki tudom ejteni a számon, „legyen meg a Te akaratod” (Mt. 6, 10), már nem egyedül szenvedek, Krisztus van velem. A szenvedő Jézussal azonosulok. Így érthetjük meg Szent Pált: „Örömmel szenvedek értetek, hogy kiegészítsem testemben mindazt, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből, testének, az Egyháznak a javára.” (Kol. 1, 24). Vagy előttünk állhat az arsi plébános, Vianney Szent János (1786-1859) példája, akinek szintén a hangjával volt baja, mint nekem. Dadogása miatt el akarták tanácsolni a teológiáról, s mégis ő lett a leghíresebb francia pap. Nem tett mást, mint felajánlotta a saját betegségét Istennek másokért, lelkeket vásárolt meg, embertársai üdvösségét a maga áldozatával. Az Úr Jézus életének ugyanis nem azok voltak a legszebb pillanatai, amikor csodákat tett, számtalan beteget gyógyított meg; nem is az volt a legkiemelkedőbb, amikor gyönyörű tanításokat hagyott ránk, szép példabeszédeket mondott; hanem életének legintenzívebb órái a szenvedésének, kereszthordozásának és halálának a percei, mert ez a mi megváltásunk nagy titka.
Három kapu: befelé, kifelé és felfelé… Önmagunk, egymás és Isten megismerése… Ez is lehet a szenvedés titka. Lássuk meg, de közben ne felejtsük: „Kezet csak megfogni lehet, elengedni vétek, ellökni átok, egymásba fonódó kezek tartják össze az eget és az egész világot.” Ragadjuk meg, itt most, Máriapócson az Úristen felénk kinyúló, irgalmas kezét, fogjuk meg Égi Édesanyánk, az értünk könnyeket ejtő Szűzanya kezét és fogjuk meg hittel és szeretettel egymás kezét is, most és örökre.
Ámen.
Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum