2. hang

Róm 10,11-11,2a (Apostol)

Atyámfiai! Az Írás ugyanis azt mondja:
»Mindaz, aki hisz benne, meg nem szégyenül«.
Nincsen ugyanis különbség zsidó és görög között, mert mindnyájuknak ugyanaz az egy Ura van, aki bőkezű mindazokhoz, akik segítségül hívják őt. Mert mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.
De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? S hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak, ha nincsen, aki hirdesse? S hogyan hirdessék, ha nem küldték őket; amint meg van írva:
»Milyen gyönyörűségesek azok lábai,
akik hirdetik a jókat!«.
De nem mindnyájan fogadták engedelmességgel az evangéliumot. Azért mondja Izajás:
»Uram, ki hitt annak, amit hallott tőlünk?«
E szerint a hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus szava által.
De kérdem én: Vajon nem hallották-e? Sőt, ellenkezőleg:
»Hangjuk elhatott az egész földre,
s beszédük a földkerekség határaira«.
Vagy kérdem: Talán Izrael nem értette meg? Mózes mondja először:
»Versengésre indítlak benneteket azok ellen, akik ‘nem népem’,
és ingerellek titeket az oktalan nép ellen«.
Izajás bátran kimondja: »Megtaláltak engem, akik nem kerestek, és kinyilvánítottam magam azoknak, akik nem érdeklődtek utánam«.
Izraelhez azonban így szól: »Kitártam kezemet egész nap a hitetlen és ellenszegülő nép felé«.
Azt kérdem tehát: Vajon elvetette Isten az ő népét? Szó sincs róla! Hiszen én is izraelita vagyok, Ábrahám utóda Benjamin törzséből. Isten nem taszította el népét, melyet eleve magáénak ismert.

Mt 11,16-20 (Evangélium)

Ezt mondta az Úr: „Kihez hasonlítsam ezt a nemzedéket? Hasonlít a tereken tanyázó gyerekekhez, akik odakiáltják a többieknek: »Furulyáztunk nektek, de nem táncoltatok, siratót énekeltünk nektek, de nem jajgattatok.« Eljött János, nem eszik, nem iszik, és azt mondják rá, hogy ördöge van. Eljött az Emberfia, eszik is, iszik is, és azt mondják rá: lám a falánk, iszákos ember, a vámosok és a bűnösök barátja. A bölcsességet azonban igazolják gyermekei.” Akkor korholni kezdte azokat a városokat, amelyekben a legtöbb csodát tette, mert nem tértek meg.

Szent Teodotosz és vértanútársai

Teodóz Dioklécián császár uralkodása idején élt Ankyrában. Vendégfogadót tartott fenn, és abban menedéket adott a keresztényeknek. A börtönben levőket maga látogatta meg és vigasztalta, kiszolgálta őket, holttestüket pedig eltemette. Házában tartották a keresztények titokban az istentiszteleteket. A parancsnok hosszú ideig nem hallott Teodót áldásos tevékenységéről. Abban az időben 7 keresztény nőt fogtak el, mivel megtagadták, hogy megmossák a bálványszobrokat. A legidősebb: Tekusza, Teodótnak nagynénje volt. Kínzások után mindnyájakat, nyakukra követ kötve, a tóba fullasztották. Éjszaka, egy csodálatos lámpás segítségével, Teodót kihúzta a tóból a szent nők tetemeit és eltemette őket. A következő napon a hóhérok kiásták a vértanúnők testét és elégették azokat. Teodótot pedig tettéért megkínozták. A vértanú lelki erővel megerősödve a kínok között nem szűnt meg elmarasztalni a pogányság tévelygéseit. Lefejezés által nyerte el a vértanúságot 303-ban. Testét el akarták égetni, de a nagy vihar megakadályozta a hóhérokat, így a testét a keresztények temettek el.

Ágyazza be Liturgikus naptár RSS-csatornánkat saját honlapjára, hogy mindig az aktuális szakaszok jelenjenek meg az Ön honlapján is!