7. hang

1Kor 13,4-14,5 (Apostol)

Atyámfiai! A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol a rosszra, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet soha meg nem szűnik. A prófétálások - véget érnek, a nyelvek - megszűnnek, a tudomány - elenyészik. Mert töredékes a megismerésünk, és töredékes a prófétálásunk; amikor pedig majd eljön a tökéletes, a töredékes véget fog érni. Mikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy vélekedtem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek; mikor pedig férfivá lettem, felhagytam azokkal, amik gyermekhez valók. Most ugyanis tükör által homályban látunk, akkor pedig majd színről-színre. Most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, amint én is ismert vagyok.
Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet.
Törekedjetek a szeretetre, keressétek buzgón a lelki adományokat, különösen pedig azt, hogy prófétáljatok. Aki ugyanis nyelveken szól, nem embereknek beszél, hanem Istennek; senki sem érti, hanem a Lélek által beszél titkos dolgokat. Aki pedig prófétál, embereknek beszél, épülésükre, buzdításukra és vigasztalásukra. Aki nyelveken beszél, önmagának szerez épülést; aki azonban prófétál, az egyházat építi. Szeretném ugyan, hogy mindnyájan szóljatok nyelveken, de még inkább azt, hogy prófétáljatok, mert nagyobb az, aki prófétál, mint az, aki nyelveken beszél, kivéve ha meg is magyarázza, hogy az egyház épüljön.

Mt 20,1-16 (Evangélium)

Mondta az Úr ezt a példabeszédet: „A mennyek országa hasonlít a gazdához, aki kora reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon szőlejébe. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, kiküldte őket a szőlejébe. A harmadik óra körül megint kiment, és látta, hogy mások is ácsorognak tétlenül a piacon. Megszólította őket: »Menjetek ki ti is a szőlőbe, és ami jogos, majd megadom nektek.« Azok ki is mentek. A hatodik és kilencedik órában újra kiment, és ugyanígy tett. Amikor pedig a tizenegyedik óra tájban is kiment, megint talált ott ácsorgókat. Megkérdezte tőlük: »Miért ácsorogtok itt egész nap tétlenül?« Azok így válaszoltak: »Mert senki sem fogadott fel minket.« Erre ezt mondta nekik: »Menjetek ki ti is a szőlőbe, és ami jogos, majd megkapjátok.« Amikor beesteledett, így szólt a szőlősgazda vincellérjéhez: »Hívd össze a munkásokat, és add ki bérüket, kezdve az utolsókon az elsőkig!« Jöttek tehát, akik a tizenegyedik óra tájban álltak munkába, és egy-egy dénárt kaptak. Amikor aztán az elsők jöttek, azt hitték, hogy ők majd többet kapnak, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen, és ezt mondták: »Ezek az utolsók egy órát dolgoztak, és ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik viseltük a nap terhét és hevét.« Ő pedig feleletül egyiküknek ezt mondta: »Barátom, nem vagyok veled igazságtalan. Vajon nem egy dénárban egyeztél-e meg velem? Fogd, ami a tiéd, és menj! Én ennek az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Vagy nem tehetem-e a sajátommal azt, amit akarok? Rossz szemmel nézed talán, hogy jó vagyok?« Így lesznek az utolsók elsőkké, az elsők meg utolsókká, mert sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.”

Szent Emilián vértanú

A hitehagyott Julián császár idején a miziai Dorosztol városába a kegyetlen Kapitolin került helytartónak, aki bemenve a városba, kikérdezte a lakosokat, hogy van-e közöttük keresztény? Mivel senkiről sem mondták, a helytartó nagy ünnepséget rendezett számukra. Volt akkor ott egy Emilián nevű titkos keresztény, egy vezető pogány ember szolgájáé. A nagy lakomázás alatt kalapáccsal bement a bálványtemplomba, összetörte a bálványszobrokat és mindent, amit ott talált, utána elment. Ezután, aki először ment be a templomba és látta mi történt, jelentette a dolgot a helytartónak. Ő kerestette a tettest, és elfogtak egy mezőről hazajövő embert. Ezt ütlegelni kezdték és vitték a helytartó elé. Emilián akkor kijelentette, hogy Ő volt a tettes. Ezért elfogták, kihallgatták, végül tűzhalálra ítélték. A Duna partján nagy máglyát raktak és a tűzbe dobták a vértanút. A tűz a haját sem perzselte meg. A tűzben imádkozva megpihent az Úrban akkor, amikor már a tűz kialudt, 363-ban.

Ágyazza be Liturgikus naptár RSS-csatornánkat saját honlapjára, hogy mindig az aktuális szakaszok jelenjenek meg az Ön honlapján is!