8. hang

Zsid 3,5-11.17-19 (Apostol)

Atyámfiai! Míg Mózes hűséges volt az ő egész házában mint szolga, mint tanúja mindannak, amit hirdetni kellett; addig Krisztus mint Fiú a saját háza fölött áll. Ez a ház mi vagyunk, ha a bizalmat és a dicsőséges reménységet mindvégig szilárdul megtartjuk.
Ezért, - mint ahogy a Szentlélek mondja:
»Ma, amikor meghalljátok az ő szavát,
meg ne keményítsétek szíveteket,
mint a megkeseredésben, a kísértés napján a pusztában,
ahol atyáitok megkísértettek engem a próbatételben
noha látták cselekedeteimet negyven éven át!
Megharagudtam ezért arra a nemzetségre és így szóltam:
Ezek mindig tévednek szívükben.
De ők nem ismerték az én útjaimat;
amint megesküdtem haragomban:
Nem mennek be az én nyugalmamba!«
Kikre haragudott negyven esztendeig? Nem azokra, akik vétkeztek, s akiknek a holtteste elhullott a pusztában? Kiknek esküdött meg, hogy nem fognak bemenni az ő nyugalmába, ha nem azoknak, akik hitetlenek voltak? S látjuk is, hogy nem mehettek be a hitetlenség miatt.

Lk 20,27-44 (Evangélium)

Abban az időben Jézushoz mentek néhányan a szadduceusok közül, akik azt mondják, hogy nincs feltámadás, és megkérdezték őt: „Mester! Mózes előírta nekünk: ha valakinek meghal a testvére, akinek felesége volt, de gyermektelenül halt meg, akkor a testvére vegye el az asszonyt, és támasszon utódot testvérének. Volt hét testvér. Az első megnősült, aztán meghalt gyermek nélkül. Aztán elvette a második is az asszonyt, de ez is meghalt gyermek nélkül. Aztán a harmadik vette el őt, majd hasonlóképpen mind a heten, gyermeket nem hagyva mind meghaltak. Végül meghalt az asszony is. A feltámadáskor közülük vajon kié lesz az asszony? Hisz mind a hétnek felesége volt.” Jézus feleletül ezt mondta nekik: „E világ fiai nősülnek és férjhez mennek. Akik pedig méltók lesznek rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek, és nem is mennek férjhez. Hiszen már meg se halhatnak többé, mert az angyalokhoz hasonlítanak, és az Istennek a fiai, mert a feltámadás fiai. Azt, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is jelezte a csipkebokornál, amikor az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének mondta. Isten pedig nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki neki él.” Ekkor néhány írástudó feleletül ezt mondta: „Mester! Helyesen szóltál.” Többé pedig nem mertek tőle kérdezni semmit. Ő viszont így szólt hozzájuk: „Hogyan mondják, hogy a Krisztus Dávid fia? Amikor maga Dávid mondja a Zsoltárok könyvében: »Ezt mondta az Úr az én Uramnak: ülj az én jobbomra, míg ellenségeidet zsámolyul vetem lábad alá.« Dávid tehát Urának hívja őt. Hogyan lehet akkor az ő fia?”

Jn 1,29-34 (Evangélium)

Abban az időben látta János, amint Jézus feléje tart, és így szólt: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét! Ő az, akiről mondtam: Utánam jön egy férfi, aki előttem lett, mert előbb volt, mint én. Én sem ismertem, de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy megnyilvánuljon Izrael előtt.” János tanúságot tett, és ezt mondta: „Láttam a Lelket mint egy galambot leszállni az égből, és rajta maradni. Én sem ismertem, de aki küldött engem, hogy vízzel kereszteljek, ő mondta nekem: »Akire látod a Lelket leszállani és rajta maradni, ő az, aki Szentlélekkel keresztel.« És én láttam, és tanúságot tettem, hogy ő az Isten Fia.”

Keresztelő Szent János

Vízkereszt másnapján ünnepli egyházunk azt, akinél Krisztus Urunk szavai szerint „nem támadt nagyobb az asszonyok szülöttei közül”. Jelentőségét Szent Lukács hangsúlyozza leginkább azzal, hogy az egész evangéliumot János születésének meghirdetésével kezdi, aki maga nem a dávidi, hanem az ároni papi családból származik: Az Abia rendjéből való Zakariás papnak a fia.

Keresztelő János életében valóra vált apjának prófétai jövendölése: Ő hidat épített a két szövetség között „Illés szellemével és erejével, hogy az apák szívét fiaik felé fordítsa, az engedetleneket az igazak okosságára térítse, s így a népet előkészítse az Úrnak”.

Keresztelő Szent Jánossal kapcsolatban még egy másik (legendás jellegű) eseményről is meg szoktak emlékezni ezen a napon: arról a hagyományról, hogy Lukács evangélista szerette volna az Ő Szevasztéban eltemetett testét átvinni Antiochiába, azonban csak egyik karját találta meg, s azt át is vitte. Antiochiából aztán a X. században Konstantinápolyba szállították át az ereklyét, ahol később, a török uralom alatt eltűnt.

Ágyazza be Liturgikus naptár RSS-csatornánkat saját honlapjára, hogy mindig az aktuális szakaszok jelenjenek meg az Ön honlapján is!