7. hang

1Kor 14,6-19 (Apostol)

Atyámfiai! Ha hozzátok érkezném és nyelveken szólnék, mit használnék nektek, ha nem szólnék hozzátok kinyilatkoztatásban vagy ismeretben, prófétálásban vagy tanításban? Hiszen az élettelen hangszerek is, akár fuvola, akár citera, ha nem adnak megkülönböztethető hangokat, hogyan lehet megismerni a fuvolázást vagy a citerázást? És ha a trombita bizonytalan hangot ad, ki fog harcra készülődni? Így ti is, ha a nyelveken való beszéléskor világos beszédet nem mondtok, hogyan fogják megérteni, hogy mit beszéltek? Csak a levegőbe beszéltek. Oly sokféle nyelv van ezen a világon, és egy sem érthetetlen. Ha tehát nem ismerem a szónak jelentését, idegen leszek annak, aki beszél, és a beszélő is idegen lesz nekem.
Így ti is, mivel lelki adományokra törekedtek, azon legyetek, hogy az egyház épülésére gazdagodjatok. Éppen ezért, aki nyelveken beszél, imádkozzék, hogy meg is magyarázza. Mert ha nyelveken imádkozom, lelkem imádkozik, de értelmem gyümölcstelen. Mi következik ebből? Imádkozzam lélekben, de imádkozzam értelemmel is; énekeljek lélekben, de énekeljek értelemmel is. Különben, ha csak lélekben mondasz hálaadást, az ott levő avatatlan miképpen mondja rá hálaadásodra »Amen!«, mikor nem tudja, hogy mit beszélsz? Mert te ugyan szépen adsz hálát, de a másik nem épül rajta. Hálát adok az Istennek, hogy valamennyiőtöknél jobban beszélek nyelveken; de az egyházban inkább akarok öt szót mondani értelmemmel, hogy másokat is oktassak, mint tízezer szót nyelveken.

Mt 20,17-28 (Evangélium)

Abban az időben Jézus Jeruzsálembe menet külön maga mellé vette a tizenkét tanítványt, és útközben ezt mondta nekik: „Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfia átadatik a főpapoknak és írástudóknak. Halálra ítélik, és átadják a pogányoknak, hogy kigúnyolják, megostorozzák és keresztre feszítsék, de harmadnap feltámad.” Akkor odament hozzá a Zebedeus-fiak anyja a fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. Jézus megkérdezte tőle: „Mit akarsz?” Ő így felelt: „Mondd, hogy e két fiam közül az egyik jobbod, a másik balod felől üljön országodban.” Jézus így válaszolt: „Nem tudjátok, mit kértek. Készek vagytok-e rá, hogy igyatok a kehelyből, amelyből majd én iszom, vagy hogy a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is megkeresztelkedjetek?” Ők így feleltek: „Készek vagyunk.” Jézus így folytatta: „A kelyhemből ugyan ti is isztok, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is meg fogtok keresztelkedni. De azt megadni, hogy a jobbomon és bal oldalamon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azokat illeti, akiknek Atyám készítette.” A többi tíz ennek hallatára megneheztelt a két testvérre. Jézus azonban magához hívta őket, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy a pogányok fejedelmei zsarnokoskodnak népük felett, a nagyok meg hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen, hanem aki köztetek naggyá akar lenni, legyen a szolgátok, és aki köztetek első akar lenni, legyen rabszolgátok. Mint ahogy az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

Az efezusi hét szent vértanú

Mind a 7 ifjú katona volt. Makszimilián, Jamblich, Martinián, János, Dénes, Ekszakusztodián, és Antonin efezusi nemes családokból származtak. Testileg nem voltak rokonok, de mint keresztények a lelki rokonság kötelékeiben voltak hitben és Krisztus iránti szeretetben. Együtt imádkoztak, küzdöttek szenvedélyeik ellen és őrizték tisztaságukat. Décius császár üldözése alatt, amikor a császár Kartagénából Efezusba jött, mindenkit kötelezett arra, hogy az isteneknek áldozatot mutassanak be. Az emberek mentek is a parancsot teljesíteni, de a 7 katona helyette a keresztény templomban imádkozott. Mindezeket tudomására hozták a császárnak, aki bilincsbe verette őket. Néhány nap múlva, méltatlannak ítélve őket a katonai szolgálatra, de mégis sajnálva a fiatal embereket halálra adni, elengedte őket és más városba ment. A 7 ifjú katona pedig követve Jézus mondását, elrejtőzött egy barlangba és készült a vértanúi halálra. A visszatérő császár kerestette őket, szüleiktől tudta meg rejtekhelyüket. Azt a parancsot adta, hogy falazzák be a barlang nyílását. Az ifjak, előbb egymással beszélgetve, Istentől rájuk bocsátott mély álomba merültek és így fejezték be földi életüket. Két titkos keresztény: Tivadar és Rufinus két óntáblára mindent felírt ami a vértanúkkal volt kapcsolatos, behelyezte a kövek közé.

Ágyazza be Liturgikus naptár RSS-csatornánkat saját honlapjára, hogy mindig az aktuális szakaszok jelenjenek meg az Ön honlapján is!