3. hang

Júd 1,1-10 (Apostol)

Júdás, Jézus Krisztus szolgája és Jakab testvére, azoknak, akiket az Atya Isten szeret, és Jézus Krisztusnak megtartott és meghívott. Irgalom, béke és szeretet bőségesen adassék nektek.
Szeretteim, mivel őszinte törekvésem, hogy közös üdvösségetekről írjak nektek, szükségesnek tartottam ebben az írásban kérni titeket, hogy harcoljatok a hitért, amelyet egyszer s mindenkorra átadtak a szenteknek.
Mert alattomban bejöttek közénk bizonyos emberek, akik régóta ki vannak jelölve az ítéletre; istentelenek, akik a mi Istenünk kegyelmét érzékiségre fordítják, és az egyedül uralkodót, a mi Urunkat, Jézus Krisztust tagadják.
Figyelmeztetni akarlak titeket, - bár mindezt jól tudjátok -, hogy az Úr, miután kiszabadította a népet Egyiptom földjéről, később azokat, akik nem hittek, elpusztította. Az angyalokat pedig, akik nem őrizték meg méltóságukat, hanem elhagyták lakhelyüket, a nagy nap ítéletére örök bilincseken, sötétségben tartja. Ugyanígy Szodoma és Gomorra is, és a szomszédos városok, amelyek paráznák voltak és más test után jártak, elszenvedték az örök tűz büntetését, és intő példaként állnak előttünk.
Ezek is ugyanígy megfertőzik a testet, a felsőbbséget megvetik, a dicsőségeseket pedig káromolják. Pedig Mihály főangyal, amikor az ördöggel vitatkozott és viaskodott Mózes teste miatt, nem mert káromló ítéletet kimondani ellene, hanem azt mondta: »Parancsoljon neked az Úr!« Ezek pedig gyalázzák mindazt, amit nem értenek. Amit viszont a természet szerint, mint az oktalan állatok, tudnak, azáltal romlásba jutnak.

Lk 22,39-42; 22,45-23,1 (Evangélium)

Abban az időben Jézus kiment, és szokása szerint az Olajfák hegyére indult. Tanítványai is követték őt. Amikor odaért, azt mondta nekik: „Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” Aztán távolabbra húzódott tőlük úgy egy kőhajításnyira, és térdre borulva így imádkozott: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied!” Aztán fölkelt az imádság után, és odament tanítványaihoz. A szomorúságtól alva találta őket. Így szólt hozzájuk: „Miért alusztok? Keljetek föl, imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” Még beszélt, amikor íme, tömeg tűnt fel. Júdás vezette őket, egy a tizenkettő közül. Jézushoz közeledett, hogy megcsókolja. Jézus megkérdezte tőle: „Júdás, csókkal árulod-e el az Emberfiát?” A körülötte lévők pedig, amikor látták, hogy mi készül, így szóltak: „Uram, lesújtsunk-e karddal?” Egyikük le is sújtott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét. De Jézus feleletül így szólt: „Hagyjátok abba!” Aztán megérintette a fülét, és meggyógyította őt. Akkor Jézus az ellene kivonult főpapoknak, a templomőrség tisztjeinek és a véneknek ezt mondta: „Mint rabló ellen, úgy vonultatok ki, kardokkal és dorongokkal. Amikor naponta ott voltam veletek a templomban, nem emeltetek rám kezet. De ez a ti órátok és a sötétség hatalmáé.” Megragadták tehát őt, és a főpap házába vitték. Péter pedig messziről követte. Miután tüzet raktak az udvar közepén és körbe ülték, Péter közéjük ült. Amint ott ült a tűz világánál, meglátta őt egy szolgáló, szemügyre vette, és így szólt: „Ez is vele volt.” Ő azonban így tagadta meg őt: „Asszony, nem ismerem őt.” Nem sokkal ezután más valaki látta meg, és így szólt: „Te is közülük való vagy.” Péter azonban így szólt: „Ember, nem vagyok!” Alig múlt el egy óra, egy másik is erősködött: „Bizony, ő is vele volt, hiszen szintén galileai.” Péter azonban ezt mondta: „Ember, nem tudom, mit beszélsz.” Még beszélt, amikor egyszer csak megszólalt a kakas. Akkor az Úr megfordult, és rátekintett Péterre. Péter visszaemlékezett az Úr szavára, hogy ezt mondta neki: „Mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.” Ekkor kiment, és keserves sírásra fakadt. A férfiak, akik Jézust őrizték, csúfot űztek belőle, és ütötték-verték. Bekötötték a szemét, arcul ütötték, és ezt kérdezték: „Prófétálj, ki ütött meg téged?” És sok más káromlással illették. Mihelyt megvirradt, összegyűltek a nép véneinek tanácsa, a főpapok meg az írástudók, és felvitték őt a főtanácsuk elé. Így szóltak: „Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk!” Ezt mondta nekik: „Ha megmondom nektek, nem hiszitek el. Ha pedig kérdezlek titeket, nem feleltek, és szabadon sem bocsátotok. De mostantól fogva az Emberfia Isten hatalmának jobbján fog ülni.” Erre mindnyájan azt kérdezték: „Akkor hát te vagy-e az Isten Fia?” Ő így felelt nekik: „Ti mondjátok, hogy én vagyok.” Erre ők így szóltak: „Mi szükségünk van még tanúvallomásra? Hiszen magunk hallottuk a saját szájából.” Ezzel fölkerekedett egész sokaságuk, és elvitték Pilátushoz.

Szent Auxentiosz szentéletű atya

Szíriában született a IV. század végén, valószínűleg egy Addas nevű perzsa férfi fia. Konstantinápolyba költözött, ahol magas rangú katonatiszt lett. Nemsokára azonban megragadta a szerzetesi élet eszménye, s visszavonult a főváros közelében levő Oxia hegyére (442-ben). Innen származott a mellékneve: a „hegyen élő”. Nesztoriosz tévtanításának nagy ellenfele lett, de mivel nem volt elég jól tájékoztatva Eutükhész téveszméiről, ezért először nem fogadta el a monofizitákat elitélő Kalkedoni Zsinat rendelkezéseit. Anatoliosz pátriárkának azonban végül is sikerült meggyőznie őt. Aztán Khalkedon mellett a szinte elérhetetlen Szkopa hegyére vonult vissza. Szózomenosz ezt írta róla: „Ismeretes volt hittel teli ájtatossága, a barátok iránti buzgalma, mérsékletes élete, a levelek iránti szeretete, valamint mély tudása mind a világi, mind az egyházi irodalom terén. Szerény és tartózkodó volt viselkedésében, jóllehet barátságban állott a császárral és a császári udvarhoz tartozó emberekkel”. Bár áhítozott a magányra, később itt is még sok más remete kérte a lelki vezetését, de ő ott számukra sohasem épített monostort. Egy női monostor építéséhez ellenben hozzájárult a hegy tövében, amit Trikhinatiának neveztek el (az ottani nővérek melléknevéről, ami „zsákba öltözött”-et jelent). Ott is lett eltemetve 473. február 14-én bekövetkezett halála után.

Ágyazza be Liturgikus naptár RSS-csatornánkat saját honlapjára, hogy mindig az aktuális szakaszok jelenjenek meg az Ön honlapján is!