6. hang

Zsid 12,1-10 (Apostol)

Atyámfiai! Mi is, akiket a tanúknak ilyen nagy felhője vesz körül, tegyünk le minden terhet és a minket környező bűnt, kitartással fussuk végig az előttünk álló küzdőteret. Tekintsünk fel a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett keresztet szenvedett, nem törődve a gyalázattal; és Isten trónjának jobbján ül. Gondoljatok hát őrá, aki a bűnösök részéről maga ellen ilyen nagy ellentmondást szenvedett el, – hogy el ne lankadjatok, és lelketekben ne csüggedjetek.
Mert még nem álltatok ellen vérigontásig a bűn ellen vívott harcban, és elfelejtettétek a vigasztalást, amely nektek, mint fiaknak szól:
»Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését,
és ne csüggedj el, ha büntet,
mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti,
és megostoroz minden gyermeket, akit magához fogad«.
A fegyelemért szenvedtek. Mint fiakkal, úgy bánik veletek Isten; s melyik fiú az, akit apja nem fenyít meg? Ha kimaradtatok a fenyítésből, amelyben mindenki részesült, akkor korcsok vagytok és nem fiak! Ezenkívül ha a testi apáink megfenyítettek minket és féltünk tőlük, vajon nem kell-e sokkal inkább engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, hogy éljünk? Mert apáink kevés napon át, tetszésük szerint fenyítettek meg minket, ő pedig azért, ami segítségünkre van, hogy az ő szentségében részesedjünk.

Mt 20,1-16 (Evangélium)

Mondta az Úr ezt a példabeszédet: „A mennyek országa hasonlít a gazdához, aki kora reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon szőlejébe. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, kiküldte őket a szőlejébe. A harmadik óra körül megint kiment, és látta, hogy mások is ácsorognak tétlenül a piacon. Megszólította őket: »Menjetek ki ti is a szőlőbe, és ami jogos, majd megadom nektek.« Azok ki is mentek. A hatodik és kilencedik órában újra kiment, és ugyanígy tett. Amikor pedig a tizenegyedik óra tájban is kiment, megint talált ott ácsorgókat. Megkérdezte tőlük: »Miért ácsorogtok itt egész nap tétlenül?« Azok így válaszoltak: »Mert senki sem fogadott fel minket.« Erre ezt mondta nekik: »Menjetek ki ti is a szőlőbe, és ami jogos, majd megkapjátok.« Amikor beesteledett, így szólt a szőlősgazda vincellérjéhez: »Hívd össze a munkásokat, és add ki bérüket, kezdve az utolsókon az elsőkig!« Jöttek tehát, akik a tizenegyedik óra tájban álltak munkába, és egy-egy dénárt kaptak. Amikor aztán az elsők jöttek, azt hitték, hogy ők majd többet kapnak, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen, és ezt mondták: »Ezek az utolsók egy órát dolgoztak, és ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik viseltük a nap terhét és hevét.« Ő pedig feleletül egyiküknek ezt mondta: »Barátom, nem vagyok veled igazságtalan. Vajon nem egy dénárban egyeztél-e meg velem? Fogd, ami a tiéd, és menj! Én ennek az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Vagy nem tehetem-e a sajátommal azt, amit akarok? Rossz szemmel nézed talán, hogy jó vagyok?« Így lesznek az utolsók elsőkké, az elsők meg utolsókká, mert sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.”

Ter 7,11-8,3 (Ószövetség)

Noé hatszázadik életévében, a második hónap tizenhetedik napján fel­szakadtak a mélység forrásai és megnyíltak az ég zsilipjei, és eső zuhogott a földre negyven nap és negyven éjen át. Ugyancsak azon a napon ment be Noé meg Szem, Kám és Jáfet, a fiai, meg velük felesége s három fiának felesége a bárkába. Feljutott még Noé bárkájára mindenfajta vadállat, min­den állatfaj, mindenféle szárazföldi csúszómászó és mindenfajta levegőben szárnyaló madár párosával: minden lényből, ami csak lélegzik, egy hím és egy nőstény ment be a bárkára. Isten Noénak adott rendelkezése szerint minden testben élőlényből felszállt egy hím és nőstény. Azután az Úristen kívülről rájuk zárta a bárkát. A vízözön negyven napon és negyven éjen át esett a földre, és igen sok víz gyűlt össze, amely felemelte a bárkát a földről. A vízár elhatalmasodott, és erősen megduzzadt a föld felett, a bárka viszont a víz felszínén úszott. A víz pedig még tovább áradt a földön, úgyhogy már elborította az összes magas hegyet is az ég alatt. Tizenöt könyöknyivel volt magasabb azoknál a víz, s ennyivel emelkedett minden magas hegy föle. El is pusztult minden élőlény, amely a földön mozgott: a madarak és barmok, a vadállatok és minden szárazföldi csúszómászó, és valamennyi ember. Minden, ami lélegzett, és amiben élet volt a szárazföldön, odaveszett. Eltörölte tehát Isten még az emlékét is mindannak, ami a földön volt: az embertől az állatig, a csúszómászóktól az égi madarakig, mindegyiket eltörölte a földről. Csak Noé maradt meg és azok, akik vele voltak a bárkában. A víz pedig százötven napig emelkedett a föld felszínén. Ekkor Isten megemlékezett Noéról és minden állatról meg baromról, minden madárról és csúszómászóról, amely vele volt a bárkában. Isten szelet támasztott a föld felett, mire a víz apadni kezdett. A mélység forrásai meg az ég zsilipjei bezárultak, és megszűnt az eső az égből. A víz pedig lassan visszahúzódott, és százötven nap múlva elapadt.

Iz 11,10-12,2 (Ószövetség)

Így szól az Úr: Azon a napon majd a Jessze gyökeréből támadt sarj a népek élén fog állni. Benne bíznak a nemzetek, és nyugvóhelye nagy tiszte­letben áll majd. Azon a napon majd az Úr újra kinyújtja kezét, hogy birtokba vegye népe maradékát, ami megmarad Asszíriából és Egyiptomból, Babilon­ból, Etiópiából és Elámból, napkeletről és Arabjából. Fölemeli a zászlót a nemzetek elé, és összegyűjti azokat, akik elvesztek Izraelből, és akik Júdából szétszóródtak a föld négy széléig. Akkor majd megszűnik Efraim féltékeny haragja, és elvesznek Júda ellenségei. Úgy lesz majd Izraellel, mint azon a napon, amikor kivonult Egyiptom földjéről. Azon a napon így fogsz majd szólani: Áldalak, Uram, mert haragudtál ugyan reám, de lecsillapult hara­god, és megkönyörültél rajtam, íme, Isten az én Üdvözítőm, én pedig őbenne bízom, majd általa üdvözülök, és ezért nem félek, mert az Úr az én dicsősé­gem és dicshimnuszom, és ő szabadítom lett nekem.”

A szebasztei negyven szent vértanú emlékezete

A katonaszentek közül a szebasztei 40 vértanú lett a leghíresebb csoport. Mindannyian a híres 12. légióhoz (Legio fulminata) tartoztak, amely évszázadokon át Örményországban tevékenykedett. Licinius császár, Kappadókiában elrendelte, hogy minden kereszténynek halálbüntetés terhe alatt meg kell tagadnia hitét. Agrikolaosz, Kappadókia és Kis-Arménia helytartója az ediktum tartalmát azzal a szigorú felszólítással közvetítette a hadsereghez, hogy szerezzenek érvényt neki. Ekkor előlépett negyven keresztény katona, s mindegyikük röviden és határozottan kijelentette: ,,Keresztény vagyok”, és megtagadták a bálványok előtti áldozatbemutatást.

Arméniában a tél még márciusban is olyan hideg volt, hogy lóval és kocsival is át lehetett kelni a folyók és a tavak jegén. A helytartó kivárt egy különösen hideg éjszakát, és ekkor megparancsolta, hogy a negyven katonát meztelenül tegyék ki az egyik városszéli befagyott tavon a hidegre. Egy ott található fürdőházban ugyanekkor meleg fürdőt készíttetett azoknak, akik nem maradnak állhatatosak. Az elítéltek nem várták meg, hogy megfosszák őket ruháiktól, hanem maguk vetkőztek le, és szenvedésük helyére igyekeztek. Egy szívvel-lélekkel imádkoztak Istenhez: ,,Urunk, negyvenen kezdtük el a harcot; ne engedd, hogy negyvennél kevesebben kapjuk meg a győzelmi koszorút!” Az egyik katona, aki már nem bírta a hideget, a fürdőhöz rohant fölmelegedni, de azonnal meghalt. A fürdőháznál őrségben álló katonának volt egy látomása: égi sereg szállt le, hogy a hős harcosok között kiossza a győzelmi koszorúkat, amint az a római hadseregben szokásos volt. Erre ledobta ruháit, és bajtársaihoz futott a jégre, hogy betöltse a gyengének mutatkozott katona helyét. Másnap aztán eltörték végtagjaikat, és elégették holttestüket. Ereklyéiket Péter, a város püspöke összegyűjtötte, és tisztességgel eltemette.

Ágyazza be Liturgikus naptár RSS-csatornánkat saját honlapjára, hogy mindig az aktuális szakaszok jelenjenek meg az Ön honlapján is!