4. hang
Fiam Timóteus! Igaz beszéd ez: ha vele együtt meghalunk, vele együtt élni is fogunk. ha vele együtt szenvedünk, vele együtt uralkodni is fogunk. Ha megtagadjuk őt, ő is megtagad minket, de ha hűtlenek leszünk – ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.
Erre figyelmeztess, kérve-kérve mindenkit az Úrra. Szóvitát ne folytass; nem jó az semmire, csak a hallgatóság romlására. Azon légy tehát, hogy derék embernek bizonyulj az Úr előtt, olyan munkásnak, aki meg nem szégyenül, s aki helyesen munkálja az igazság igéjét. A világi, üres fecsegéseket ellenben kerüld, mert azok általában istentelenséghez vezetnek; az ilyen emberek fecsegése úgy terjed, mint a rákfene. Ezek közül való Himéneosz és Filétosz is, akik eltévelyegtek az igazságtól, azt állítva, hogy a feltámadás már megtörtént, – s jó néhány ember hitét feldúlták. De a szilárd alap, melyet Isten lefektetett, rendületlenül áll, és ez a pecsétje: »Ismeri az Úr az övéit« –, továbbá: »Hagyjon fel a gonoszsággal mindaz, aki az Úr nevét hívja segítségül.«
Atyámfiai! Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt holtak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett - kegyelemből üdvözültetek -, vele együtt feltámasztott és az égiek közé helyezett el Jézus Krisztus által, hogy megmutassa a jövendő időkben kegyelmének bőséges gazdagságát hozzánk való jóvoltából Krisztus Jézusban. Mert kegyelemből üdvözültetek a hit által; ez nem magatoktól van, hanem Isten ajándéka: nem tettek által, hogy senki se dicsekedjék. Hiszen az ő műve vagyunk, Krisztus Jézusban jótettekre teremtve, melyeket Isten előre elkészített, hogy bennük éljünk.
Mondta az Úr ezt a példabeszédet: „Az egyik városban volt egy bíró, aki Istentől nem félt, és embertől nem tartott. Volt pedig abban a városban egy özvegyasszony, aki elment hozzá, és mondta: »Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben!« De az nem akart egy ideig. Aztán mégis így szólt magában: »Noha az Istentől nem félek, és embertől nem tartok, mégis mivel terhemre van ez az özvegy, igazságot szolgáltatok neki, nehogy végül eljöjjön, és arcul üssön.«” Az Úr pedig így szólt: „Hallottátok, mit mondott az igazságtalan bíró. Vajon az Isten nem fog-e igazságot szolgáltatni választottjainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá? Talán megvárakoztatja őket? Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nekik.”
Ezt mondta az Úr tanítványainak: „Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé! Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok! Az emberekkel szemben legyetek óvatosak, mert bíróság elé állítanak, zsinagógáikban pedig megostoroztatnak benneteket! Miattam helytartók és királyok elé hurcolnak, hogy tegyetek tanúságot előttük és a pogányok előtt. Amikor előállítanak benneteket, ne töprengjetek, hogyan és mit mondjatok! Abban az órában megadatik nektek, hogy mit mondjatok. Mert hisz nem ti beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól belőletek. Halálra adja majd a testvér a testvért, az apa a gyermekét, a gyermekek meg szüleik ellen támadnak, és halálra adják őket. Mindenki szemében gyűlöletesek lesztek az én nevemért. Aki azonban mindvégig kitart, az üdvözül.”
Szent Tivadar hadvezér (Theodórosz Sztratilatisz) nagyvértanú
A sok katona-szent és több Szent Tivadar közül is ez a hadvezér tűnik a leghitelesebbnek, s a görög egyház Szent György mellett Theodórosz „sztratilatiszt” tiszteli leginkább. A róla szóló legrégibb tanúságtételünk Nisszai szent Gergelytől származik, aki egy külön szentbeszédet szentelt a nagyvértanú tiszteletére. Ez a kiváló hadvezér lehetett a többi Szent Tivadar nevű harcos szentnek a prototípusa.
Licinius császár idején (308-323) a hagyomány szerint a pontuszi Hérakleia kormányzója volt. Szeretetre méltó egyéniségével és ékesszólásával sokakat térített keresztény hitre. Széttörette az arany ás ezüst bálványokat, s darabjaikat a szegények között osztotta szét. Amikor kereszténysége miatt a császár elé idézték, elítélte annak bálványimádását, és felszólította őt, hogy térjen meg az egy élő Isten hitére. A bátor katonát tanúságtétele miatt szörnyű kínzásoknak vetették alá, s végül 318-ban lefejezték. A keresztények vitték át holttestét Hérakleiából Eukhaiszba.
Szent Zakariás próféta
A tizenegyedik „kispróféta”, az ószövetségi Szentírás utolsó előtti könyvének szerzője, amelynek elején pontos dátum is van: 520. október-november, tehát a fogság utáni évtized. A könyv kezdő képsora Zerubbábelre, a dávidi királyi család egyik sarjára utal, akit a perzsa hatalom kormányzóként küldött Jeruzsálembe. Neki, a dávidi reménység hordozójának kell, mint „Jahve szolgájának” a templomot helyreállítania. A görögösen Zorobbábelnek hívott király titokzatos megkoronázását említi. Ezután annak örökösét, a Józsue főpap által képviselt papságot magasztalja. Zerubbábelt Jozija főpappal együtt „az olajfa fiai”-ként, egy új messiási fölkenés hordozóiként mutatja be (amely királyi és főpapi: a későbbi qumráni két-messiásra való várakozás kiindulópontja). A két Messiás egyenjogúként jelenik meg. A később átdolgozott Zak. 6,11-13 szövegben a most már „főpapnak” nevezett Józsue, a kialakuló istentiszteleti közösség feje kerül előtérbe a dávidi ivadék Zerubbabel előtt, aki sohasem lett király. Helyette Józsuét koronázták meg, aki így a király nélküli nép közösségének egyedüli vezetője és tulajdonképpeni közvetítője lesz.
Zakariás Lévi törzséből származott, tehát pap is volt, s prófétai működését Ezekiel hagyományai szerint folytatta. Témái között különlegesen fontos Isten irgalmas ítéletének, a zsidók és pogányok kibékülésének és Jézus kínszenvedése bizonyos részleteinek megjövendölése.
Ágyazza be Liturgikus naptár RSS-csatornánkat saját honlapjára, hogy mindig az aktuális szakaszok jelenjenek meg az Ön honlapján is!ÖN ITT VAN JELENLEG: LELKISÉG / LITURGIKUS NAPTÁR
VISSZA A TETEJÉRE