1Kor 7,35-8,7 (Apostol)

Atyámfiai! Ezt hasznotokra mondom, nem azért, hogy tőrt vessek nektek, hanem hogy tisztességesen éljetek, és osztatlan szívvel ragaszkodjatok az Úrhoz.
Ha pedig valaki azt hiszi, hogy szégyenkeznie kell hajadon leánya miatt, hogy eljárt felette az idő, és úgy kell történnie, tegye meg, amit akar; nem vétkezik: kössenek csak házasságot. De aki erősen elhatározta szívében, és nem kényszeríti őt a szükség, hanem hatalma lévén saját akarata fölött, azt tette fel szívében, hogy megőrzi hajadon leányát, jól teszi. Tehát aki férjhez adja hajadon leányát, az is jól teszi; de aki nem adja férjhez, jobban teszi.
Az asszony le van kötve, amíg férje él; de ha férje meghal, szabadon férjhez mehet, akihez akar, de csak az Úrban. Véleményem szerint azonban boldogabb lesz, ha úgy marad. Hiszem, hogy bennem is Isten Lelke van.
Ami pedig a bálványoknak áldozott húst illeti, tudjuk, hogy mindnyájunknak van ismeretünk. Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít. Ha valaki úgy véli, hogy valamilyen ismeretre tett szert, még nem ismerte fel, hogyan kell neki megismernie. De ha valaki szereti Istent, azt már megismerte Isten. Ami tehát a bálványoknak áldozott hús fogyasztását illeti, tudjuk, hogy nincs bálvány a világon, és hogy nincs más Isten, csak egy. Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön, aminthogy sok isten van és sok úr, nekünk mégis egy Istenünk van, az Atya, akitől minden van, s akiért mi is vagyunk; és egy Urunk van, Jézus Krisztus, aki által minden van, s aki által mi is vagyunk.
De nem mindenkinek van ismerete; egyesek mindmáig bálványokhoz szokva, a húst, mint bálványáldozatot eszik, és lelkiismeretük, mivel gyönge, beszennyeződik.

Mt 15,29-31 (Evangélium)

Abban az időben Jézus a Galileai-tenger mellé ment. Fölment a hegyre, és ott leült. Nagy sokaság járult hozzá, sántákat, bénákat, vakokat, némákat és sok másféle beteget vittek magukkal, és letették őket Jézus lába elé, ő pedig meggyógyította őket. Amikor a sokaság látta, hogy a némák beszélnek, a bénák meggyógyulnak, a sánták járnak és a vakok látnak, elámult, és dicsőítette Izrael Istenét.

A nikápolyi 45 szent vértanú

Licinius császár, aki a római birodalom keleti felét kormányozta, rendeletet adott ki a keresztények megkínzására sőt megölésére, ha nem akarnak áldozni a bálványok előtt. Vagyonukat el kellett kobozni és pogány templomok építésére kellett fordítani. Amikor ez a rendelet eljutott az Örményországi Nikápolyba, negyvennél több keresztény elhatározta, hogy önként mennek az ítélőszék elé, és megvalják Krisztusban való hitüket. Vezetőik voltak: Leontin, Móric, Dániel, Antal és Sándor. Kihallgatásuk után a helytartó mindnyájukat vasbilincsekbe verette és a börtönbe záratta őket. Az éjszakát imádságban és zsoltáréneklésben töltötték. Másnap megkínozták és a börtönbe zárták újra őket. Két börtönőr általuk a keresztény hitre tért. Sokat szenvedtek a sebektől, hőségtől, némelyikük meg is halt. A szolgák eközben hatalmas máglyát raktak, hogy azon elégessék a vértanúkat. Egymásután dobálták bele a szentek testét, az élőket és a már halottakét is, 319 körül haltak vértanúi halált. Csontjaikat a Likosz folyóba dobták, melyeket az magába fogadott, és egy sekély helyen összegyűjtötte. Istenfélő emberek fáradság nélkül összeszedték és Licinius császár haláláig illő helyen eltemették.

Ágyazza be Liturgikus naptár RSS-csatornánkat saját honlapjára, hogy mindig az aktuális szakaszok jelenjenek meg az Ön honlapján is!