A lélek ott fúj, ahol akar – zarándoktábor Tihanytól Pannonhalmáig

Honnan jött az ötlet, hogy Tihany környékén zarándokoljatok?

Kaptunk egy tájékoztató levelet az egyházmegye oktatási irodájából, hogy lehetőség van jelentkezni zarándokvezető-képzésre és zarándoktáborra egyaránt, melyeket a Magyarországi Szerzetes Elöljárók Konferenciája szervez. S mivel máskor is bekapcsolódunk a zarándoklatokba, és közel áll hozzám a zarándok-gondolat, utolsó pillanatban – Sándor Attila kollégámmal, a Korányi egyik pedagógusával együtt – jelentkeztem a meghirdetett zarándoktábor-vezetői képzésre. Igazán nem tudtam, mire számítsak, arra gondoltam, talán néhány ötletet meríthetek majd ebből a tapasztalatból a későbbi zarándoklatainkhoz is. Persze rájöttem, hogy a képzés is az idei Tihany-Pannonhalma útvonal zarándoktábor-programjának része: a kiépített útvonalra szabták, a maga jól felépített tematikájával, szállásokkal, s nekünk ennek az adottságait csak fel- és kihasználni kell. Ezért Sándor Attila tanár úrral úgy döntöttünk, hogy ide el kell mennünk, annyira jól megszervezett zarándoktábor ez. Így a háromnapos online képzés, majd egynapos terepgyakorlat után gyorsan toboroztunk egy csapatot és velük indultunk el Tihany-Pannonhalma között a 120 kilométeres zarándokútra.

Milyen volt a képzés?

A járványhelyzet miatt a háromnapos képzés online térben zajlott és nagyon intenzív volt. Nagyon értékes előadások és interaktív kiscsoportos beszélgetések váltották egymást. Székely János püspök atya is szólt hozzánk, hallhattunk a zarándoklás teológiájáról, konfliktuskezelésről, térképészetről, elsősegélyről, de tanultunk csoportdinamikát, rengeteg játékot és sok minden mást is: tartalmas három nap volt. A tanfolyam után két héttel Hűvösvölgyben egynapos terepgyakorlatot végeztünk: kifejezetten a túravezetést segítő ismereteket adtak át nekünk – domborzatismeret, jelzések stb.

Milyen volt a csapat összetétele? Találkoztatok-e másokkal is útközben, akikhez esetleg alkalmazkodni kellett?

Miután elég későn hirdettük meg a zarándoklat lehetőségét, féltünk, hogy összejön-e egy csapatnyi ember. Abban reménykedtünk, hogy a karantén bezártsága után talán mégiscsak népszerű lesz a fiatalok számára a kimozdulási lehetőség. Végül két pedagóguskollégámmal, Gégény Anitával és Lelesz Lászlóval, tizenhárom diákkal és vezetőtársammal, Sándor Attilával ketten: összesen tizenheten keltünk útra június 19-én teljesíteni az egyhetes tábort.

Sok szempontból összetett csoport állt össze: a Korányi mellett több iskolából is érkeztek, más városokból, sőt a Felvidékről és Partiumból származó zarándokunk is volt; az életkort tekintve szintén több korosztály volt együtt: 7-12. évfolyamig, még egy korányis és egy Szent Miklósos öregdiák is csatlakozott hozzánk. És főként lányok. Sokakat a hosszú táv riasztott el a jelentkezéstől. A sokféleségből a tagok kezdeti nyitottsága révén mégis közösség vált a végére.

Sándor Attila kollégám így fogalmazta ezt meg: „mindenki fejlődött, nemcsak egyénileg, hanem csapattá is formálódva. Kitartó, küzdelmes előretörést tapasztaltunk a zarándokoktól.”

Az útvonalon ebben a turnusban csak mi indultunk el, jártak előttünk előző nap indulók, jöttek utánunk is csapatok, s bár tartottuk velük a kapcsolatot, ez az út ekkor csak a mi kis zarándokcsoportunké volt. (Egész nyárra 17-18 ilyen turnust hirdetnek meg.)

Hogyan épült fel a zarándoklat tematikáját, dinamikáját tekintve?

Nekünk, zarándoktábor-vezetőknek könnyű dolgunk volt, mert egy nagyon alaposan kidolgozott tematikával és bőséges segédanyaggal dolgozhattunk. A zarándoktábor lelki ívét is szépen felépítették a főszervezők; naponta volt egy-egy új témánk: 1. kivonulás 2. csend, természet, figyelem 3. én, mint értékes gyöngyszem 4. kapcsolatok 5. én és Isten 6. küldetés 7. áldás, összegzés, s ehhez kapcsolódtak szervesen a zsoltárok, a könnyűzenei énekek, a játékok, a versek és még sorolhatnám. Volt ajánlott napirendünk, ezt (sok más gyakorlati tudnivalóval együtt) zarándokfüzetben is megkaptuk, de volt szabadságunk is változtatni a dolgokon. Mivel a tábor bencés ihletettségű, a meghatározó állomások is a bencés szerzetesekhez kötődtek: a Tihanyi Bencés Apátság, a bakonybéli Szent Mauríciusz Monostor, és a Pannonhalmi Bencés Apátság; az apátságok, monostorok lehetőséget adtak arra is, hogy bekapcsolódjunk a szerzetesek zsolozsmáiba, szentmiséibe.

Az úton volt, hogy sokáig némán lépkedtünk egymás mellett, volt olyan, aki a közös énekre, volt, aki az imádságra buzdította a táraságot, valaki a vidámságával, valaki a felolvasásával gazdagított minket: egyszóval mindenki a maga tudása szerint, s abból, amiben erős, adott hozzá valamit az úthoz. Mi, Sándor Attilával, vezetőtársammal szintén jól kiegészítettük egymást, és könnyű dolgom volt mellette; tudása (biológia-testnevelés szakos tanár) által jobban megismertük a környezetet, amin áthaladtunk: a madarak felismerésétől a különleges növényekig. A tájékozódás is jól ment közösen: egyszer sem tévedtünk el, bár egyikünk sem járt még ezen az útvonalon. A két kísérőpedagógus pedig mentálisan segítette a fáradókat vagy a vízhólyaggal küzdőket.

A napok végén lezáró, ún. megosztó köröket tartottunk: próbáltuk átadni a másiknak az aznapi téma által szerzett élményeket. 

Hogyan sikerült alkalmaznod a zarándokvezető-képzésen megtanultakat? Milyen tapasztalatokkal és érzésekkel teljesítetted ezt a hosszú zarándoktábort?

Nagyon élveztem. S bár mindannyiunkat várt az otthon, a család, mindenki kettős érzéssel távozott: fáradtak vagyunk, de milyen kár, hogy vége van. Volt vizsga az online tanfolyam végén, és úgy érzem nemcsak az sikerült jól, hanem maga a zarándoklat is: figyeltünk, hogy minden rendben legyen és sikerült lelki tartalommal is megtölteni, alkalmaztuk a képzésen tanultakat (ötvözve a saját tapasztalatainkkal) a kockázatfelméréstől a kisebb-nagyobb panaszok orvoslásáig. Valójában attól volt számomra különleges ez, hogy zarándok is voltam, nem csak vezető. Maga a zarándoklat önmagában is működik: olyan értelemben könnyű, hogy az ember elindul, egyik lábát teszi a másik elé, kimegy a természetbe, fákat, hegyeket, völgyeket, mezőt, panorámát lát, s ez már önmagában is felemeli a lelket. Ehhez már szinte nem is kell hozzátenni semmit, s talán nem a 15. századi zarándoklattípust valósítottuk meg, de kiléptünk a komfortzónánkból, a megszokott környezetünkből, hangoltuk magunkat, hogy meghalljuk Isten szavát. Gazdagodtunk. Mennénk vissza már holnap, ha lehetne.

Mennyiben adott ez mást neked, mint az általad is oly sokszor bejárt zarándoklatok, melyeknek szíve és mozgatórugója Máriapócs?

Elsősorban az bencés lelkület volt más, mely része volt a zarándoklatunknak. Másrészt maga a környezet: volt olyan magaslat a Tihanyi-félszigeten, melyről gyönyörű kilátás nyílt a Balatonra. Ez, a természet szépsége önmagában is lehet transzcendens pillanata egy zarándoklatnak. Nekem legalábbis az volt.

Pannonhalmán például hajnalban az apátság körül sétáltam: a gyönyörű reggeli csend és kilátás felejthetetlen élményt adott.

Itt jellemzően nem településeken, hanem a természeten, a Bakonyon haladtunk keresztül, kereshettük a természet csendjét. Sokkal több volt a csendes rész: napi csendszakaszt is beépítettünk a zarándoklatba.

Ráadásul az ifjúsági zarándoklattal szemben (én már az ideire szintén regisztráltam) egy szűk csoporttal meneteltünk. Ez is egészen más hangulatot eredményez.

Lesz-e folytatása az tihanyi zarándoklatnak?

Mindenképpen szeretnénk ezen az úton járni. Gondviselésszerűen csöppentünk bele ebbe, annál nagyobb örömöt jelentett. Már ott tervezgettük, hogy nyár végén is el kellene mennünk, de valószínűleg már nem férnénk be a turnusok közé. Helyette utózarándoklatot szervezünk a tervek szerint Máriapócson a Boldogságok útján. Az egész zarándoktábor nagy élmény volt, s ha lesz alkalom, jövőre is szeretnénk zarándoklatot szervezni ide: keressük a lehetőségeket.

Szöveg: P. Tóth Nóra, fotó: Trella Tibor

Nyíregyházi Egyházmegye