„A Lelket ne oltsátok ki” (1Tessz5,19) – diakónussá szentelték Orosz István Mokioszt

A fiatal alszerpap diakónussá szentelését sokan kísérték figyelemmel, az egykor Rómában vele együtt tanuló latin és görögkatolikus rítusú papok, diakónusok, kispapok; a kállósemjéni hívek mellett többek között az ópályi és hodászi közösségek: húsz papi szolgálattevő, köztük édesapja, Orosz István atya, apósa, Tóth Elek atya, dr. Papp Tibor főhelynök, valamint dr. Tóth Tamás atya, az MKPK titkára és a hívekkel teli templom, templomkert.

Ábel püspök néhány hónappal ezelőtt tett kánoni látogatást a semjéni közösségben, akkor és most is szeretettel fogadták a hívek a főpásztort, aki tanításában ezúttal egy szentpáli gondolatot állított a középpontba: „A Lelket ne oltsátok ki” (1Tessz5,19)

A szertartáson végzett diakónusi feladatok közül egy mozzanatot emelt ki, mely a hívek elől elzártan, a behúzott függönyök és bezárt ajtók mögött történik: a szerpap forró vizet visz a szertartást végző papnak, aki azt ráönti a már egyesített szentségre. E forrásban lévő víz liturgikus megnevezése a zeon, melynek jelentése: ’ami forr, buzog, amiben élet van’.

A szentírási igeszakasz és a liturgikus cselekvés összefüggésére a következőképp világított rá a hierarcha: a zeon használatára azért van szükség, hogy a hívek ne hideg adományokat vegyenek magukhoz a szentáldozáskor, hiszen az élő Krisztusban részesülnek. Ez a melegség, buzgóság, tűz átjár minket.

„Az ember életét betölti a buzgóság, elszántság, lelkesedés, mikor valamilyen különleges esemény történik: a diakónusszentelés is ilyen erővel visz tovább az Isten felé. De előfordulhat, hogy ez a buzgóság alábbhagy, kihűl” – ennek magyarázatát a szentatyák tanításai alapján összegezte: a saját gyengeségünk, hiúságunk; a környezet hatása; esetleg, hogy tudatosan elfojtjuk a lelkiismeretünk szavát. Ez mind abba az irányba visz, hogy elfordulunk az Istentől, lelkesedésünk tüze alábbhagy, felszínes keresztényekké válunk.

„Mit tegyünk, hogy a buzgóság ne lankadjon az életünkből?” – tette fel a kérdést Ábel püspök, s a választ egy hasonlattal adta meg: azt, amit egy áthűlt, átfázott ember felmelegítéséért tennénk.

„Térjünk be egy meleg szobába: lelki értelemben a templomba, az egyház közösségébe, hogy az Istentől kapott tűz lángra lobbanjon újra.” Egy forró tea: a lelki atya gondolatai; a kályha, mely meleget ad: a Szentírás; zsibbadt részeink dörzsölése: a karitatív jó cselekedetek; a gyógyszer: a szentségek – ha kezd kihűlni a tűz, ezek segítenek, hogy a Lélek ne oltódjon ki. A forró zeon minden szertartáson emlékeztessen „a Lélekre, mely benned kell buzogjon” – tanította Orosz István Mokioszt, s vele a hallgatóságot is.

A prédikáció után az adományok az oltárra kerültek, a diakónusjelölt ezek mellé hajtotta oda az oltár szélére fejét, melyre a főpásztor ráborította omoforját, kereszt alakban megjelölte, s kézrátételével, csöndes és fennhangon mondott imáival a Jóistennek ajánlotta. A diakónusi öltözék és jelvények felöltése után az új diakónus megkezdte szerpapi szolgálatát.  

A szertartás végén Ábel püspök tájékoztatta a híveket az újszentelt megbízatásáról: Mokiosz atya püspöki diakónusként és személyi titkárként szolgál szeptember 1-jétől a Püspöki Hivatalban.

Az újszentelt Mokiosz atya a János Evangéliumában olvasható szeretetre való felszólítást szeretné magáévá tenni, s életével tanúságot adni az Úr irántunk megnyilvánuló szeretetéről – vallotta szentelése után, ezért választott jelmondata is innen való: „Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt” Jn13, 35

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye