Hogy megismerjenek Téged, Atyám – ikonosztáziont szenteltek Hodászon

„Amikor 1995-ben felépült ez a templom, mindenki tudta már akkor is, hogy még nem teljes. Tudta mindenki, hogy egy templom akkor lesz azzá, amikor ikonosztázion ékesíti” – mondta köszöntőjében Kanyó Árpád hodászi parókus atya házigazdaként a búcsúi Szent Liturgián. 2015-ben kezdték előkészíteni az ikonosztáziont, míg végül hosszú ideig tartó gyűjtést és tervezést követően 2020-ban dr. Janka Gábor atya belekezdett az ikonok festésébe. Hároméves ikonfestő munka gyümölcse az, hogy mennybemenetel ünnepkörében az egyházmegye főpásztora megszentelhette a templom legújabb ékességét.

Árpád atya az ünnepre invitálta Szocska Ábel püspök atyán kívül a kerület papságát, a korábbi szolgálattevőket, a társegyházak képviselőit, világi, városi és vármegyei vezetőket, Szabó Tamás pasztorális helynök atyát, az építőket, tervezőket, intézményvezetőket, valamint minden hodászi keresztény testvért, legyen az cigány vagy magyar.

Ábel püspök az Evangéliumban hallott szavakkal indította szentbeszédét: »hogy megismerjenek Téged, Atyám!« (Jn 17,3)

Sója Miklós atya emlékezetéről mesélt; arról, ahogyan ő annak idején a Szentírásról beszélt, amilyen eszközökkel láttatta a Biblia tanítását, tanított hittanórákon, vagy akár „a nagyon egyszerű, képes Biblián keresztül próbálta átadni a mély igazságot, »hogy megismerjenek Téged, Atyám!«”

„Sok áldozatot hozott Miklós bácsi azért, hogy az itteni közösség megismerje a mennyei Atyát és azt, Akit a mennyei Atya küldött, Jézus Krisztust, az Ő Fiát” – folytatta gondolatait a főpásztor. „Minden egyes pap, aki utána itt szolgált, ebben az egyházközségben, próbálta ezt a hagyatékot valamilyen formában szebbé és értékesebbé tenni. Minden papról, aki itt teljesített szolgálatot, elmondható, hogy valamivel építette ezt a közösséget.”

A közösség megszervezése és megtartása közben felépült a templom és mára az egyházmegye egyik legszebb ikonosztázionja is elkészült – ahogyan Ábel atya a képállványt aposztrofálta. A közösség tagjai pedig áldozatot hoztak Isten dicsőségéért. Hiszen „ezek az ikonok a Szentírást jelenítik meg azért, hogy megismerjük az Atyát. S aki ismeri a Szentírást, az megismeri ezeket az ábrázolási formákat is.”

Az ünnep üzentét így fogalmazta meg: „mi azt az örökséget, amelyet az Úr Jézus Krisztustól kaptunk, a tőlünk telhető legjobban próbáljuk meg továbbadni. Nagyon büszke vagyok erre a közösségre, hogy ezt az örökséget megpróbálja továbbadni.”

„Krisztus mennybemenetelét ünnepeljük. Ő már nincs testben közöttünk. De itt van az ikon, amelyen keresztül szemlélhetjük Őt, vagy a Szűzanyát, vagy a szenteket. Ám ezek az ikonok arra is tanítanak minket, hogy mi magunk is képmások vagyunk: Istennek legszebb képmásai. Én is, Te is, a gyermekeink is, hozzátartozóink is.

Mi nemcsak édesanyánkra vagy édesapánkra hasonlítunk, hanem teremtettségünknél fogva, mi Isten képmásai is vagyunk.”

S ebben az esetben úgy kell élnünk és viselkednünk, ahogy az Isten képmásaihoz, Isten gyermekeihez méltó – emlékeztette a hallgatóságot a szentatyák ma is érvényes tanítására. „Nekünk tehát azon kell fáradoznunk, hogy minél jobban Őrá hasonlítsunk” – zárta gondolatait.

Az ikonok alapját képező állvány asztalos munkálatait Gergely József végezte, akinek csaknem harmincadik ikonfal-váza ez itt, Hodászon. Segítsége volt Csurka László ajaki asztalosmester és társai, Kovács Tibor és Igyártó Sándor.

A hodászi görögkatolikus intézmények a Hagyományok Házának munkatársaival együtt fáradságot nem kímélve segítették ennek az ünnepnek a létrejöttét – köszönte hálatelt szívvel minden jó szándékú segítő hozzájárulását a búcsú megvalósításához Árpád atya.

A templombelső teljessé válásával párhuzamosan a templom külső szigetelést is kapott, a beázásokat megszüntették, a Nyíregyházi Egyházmegye által írt pályázatnak köszönhetően, így a körmenet során a hívek mellett a templomot kívülről is meghintették szenteltvízzel.

A gyermekek köszöntője mellett a cigány közösség világi elnöke, Lakatos Sándor is elmondta ünnepi beszédét: „A hazatalálás reményében kötött ki ebben a községben az 1700-as években egy vándorló nomád nép, hogy talán otthona, hazája lesz” – kezdte gondolatait. „Talán Miklós bácsi is így került ide. Hisszük és valljuk, hogy a Mindenható az, Aki őt megszólította, Aki idevezényelte, hogy abból a mélységből, nyomorúságból kiemelje ezt a közösséget és ráépítse a maga egyházát, nyelvével, hitével, kultúrájával. Te kőszikla leszel a cigányok között és erre a sziklára fogom ezt a közösséget majd fölépíteni! – adhatnánk hangot az isteni meghívásnak.”

Sója atya munkájáról és utódairól így fogalmazott: „Ne higgyék, hogy könnyű volt Miklós bácsinak, hiszen sok nehézséggel kellett megküzdenie, míg ezt a közösséget az Anyaszentegyházba bevezette. De sok atya megfordult már itt, és azt gondolom, hogy az Isten mindig a maga gondviselésével mindegyiknek adott olyan talentumot, hogy ezt a közösséget magával vigye a hitén keresztül arra az útra, melyet az Isten kijelölt Miklós bácsinak és az utódainak.” Lakatos Sándor köszönetet mondott a papok mellett a tervezőnek, Csanády Gábornak is.

„Egy közösségben fontos az, hogy az atyák a cigányokra hogyan tekintenek. Munkatársként, testvérként? Mert csak így tudunk együtt élni, növekedni a hitben” – s felidézte a korábbi parókusok szolgálatkészségét, munkáját.

Az „építkezésekbe” belefért szociális, oktatási és pasztorális intézmények létrehozása közös erővel és a főpásztor támogatásával. „Ezek csak kőfalak, nekünk kell megtölteni hittel, lélekkel minden nap.”

Az, ahol ez a közösség virágzik korábban a kolerás nevet viselte. Ezt is felidézte a világi elnök: „a régiek még tudják, hogy itt nem ez a szép zöldes terület volt, hanem egy hatalmas hatméteres gödör, szemétdombbal, vágóhíddal. S Miklós bácsi is leírta, hogy itt az emberek befogott orral mentek el, de azt is megjósolta, hogy eljön az idő, amikor köztetek koronás püspökök, nagy emberek fognak lenni. Olyat látott, amit mi nem. Bízom abban, hogy mi is olyat látunk most ezzel az ikonosztázionnal – történelmi pillanat –, mely visszavezet bennünket őseinkhez és továbbvisz az üdvösség felé.”

„Nagyon fontos az, hogy egy településen magyarok és cigányok ilyen szépen együtt tudnak imádkozni, énekelni a templomban.”

Végül miroválással és antidórosztással zárult a szertartás. A templomi ünnepséget agapé, közösségi együttlét és tánc követette.

Szöveg: P. Tóth Nóra, Juhászné Szabó Erika, fotó: Zadubenszki Norbert/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye