Szerettem a templomot és ebben maradtam – jubileumi interjú a gyémántdiplomás, hatvanéves papi szolgálatát ünneplő id. Janka György atyával

Szeretettel köszöntöm atyát a 60 éves papi szolgálatában. Ma már nyugdíjas, de ez a hivatás nem szűnik meg a nyugdíjba vonulás alkalmával.

Így van.

Hogyan éli meg a hitét, hivatását így közel 84 évesen? Miként imádkozik, hogyan gyakorolja manapság az életre szóló meghívás szolgálatát?

Amikor nyugdíjba mentem, egyből megkerestem a székesegyházat, és minden nap oda jártam a családommal, a feleségemmel és a kislányommal együtt. Elmentem az esti misére, és volt úgy, hogy egy héten – hétköznapokon – több alkalommal is egyedül végeztem a Szent Liturgiát. Sajnos aztán jött a Covid, aztán a korral járó nehézségek, feleségemnek a betegsége, és emiatt kénytelen voltam arra szorítkozni, hogy csak vasárnap megyek el a székesegyházba, az utrenyére, tehát a reggeli istentiszteletre, hétköznap pedig itthon végzem a Szent Liturgiát. Amiatt, hogy a feleségem és a kislányom legalább részt tudjon venni. Most tehát így oldjuk meg. Emellett pedig próbálom végezni azokat az imádságokat, melyeket egy papnak imádkoznia kell: az imaórákat; a feleségemmel együtt imádkozzuk végig a vecsernyét és a Szent Liturgiát, amelyet általában délelőtt szoktam végezni.

A hétvégén egy olyan házaspár házassági évfordulóján vett részt atya és végzett hálaadó Szent Liturgiát, amelynek tagjait 50 évvel ezelőtt épp atya eskette. Milyen érzéssel töltötte el ez a kerek évforduló, hogyan élte meg ezt?

A Jóistennek adtam hálát, hogy egyrészt ők is megélték az ötven évet, és én pedig a nyolcvannegyedik évet.

Úgy történt, hogy 1970-ben Makóra kerültem, ők pedig Szegeden jártak egyetemre mind a ketten. A szegedi parókus valahova elutazott, el kellett mennie, de az időpont már fixálva volt, így megkért, hogy helyette eskessem meg a párt. Így tehát megismertem ezt a nagyon kedves, szimpatikus vőlegényt és mennyasszonyt, és 1973-ban a szegedi dómban eskettem meg őket. Nagyon boldog voltam, hogy a Jóisten megtartotta mindkettőjüket egészségben, gyönyörű négy gyerekük született, amint mondják, nyolc unokájuk is van. Az esketési szertartásban így imádkozunk: „gyermekeid, mint a sarjadó szőlőtő házad falai mellett” – ezt ők is megélhették.

És miután ők is ismernek engem, és én is ismerem őket, tudtak arról, hogy mi itt élünk Nyíregyházán, hiszen 2014-ben mentem nyugdíjba, 74 évesen, akkor már 51 éve pap voltam, tehát elég hosszú ideig szolgáltam, az egészségem is megromlott. Itt aztán felkerestek, hogy tartsam meg a jubileumi szertartást.

Milyen gyakran esik meg az, hogy az embert ilyen nagy jubileumra visszahívják? Mennyiszer keresték meg atyát?

Szerintem egyszer sem. Hajdúböszörményben két évig, Nyírvasváriban négy, Makón pedig 44 évig szolgáltam, bár Makón többeket eskettem. Olyan előfordult már nem egyszer Makón, hogy azoknak a fiataloknak, akik ott házasságot kötöttek, a gyermekeit megkereszteltem. Sőt olyan is megtörtént, hogy akiket én megkereszteltem ott, meg is eskettem később. De ilyen szép jubileum – 50 év – nem emlékszem rá, hogy előfordult volna.

Ez a szolgálatnak egy gyönyörű mozzanata lehet, melyet szeretettel emlegethetünk. Emellett a szolgálatának és a papi munkának mely szeletét, milyen tevékenységét szerette végezni atya a legjobban? Mire emlékszik még szívesen?

A papság nagyon sok feladattal jár. Amire, akikre a legszívesebben visszaemlékszem – mondhatnék többet, de először is –, a hívek.

416 volt a hívek száma a statisztikai adatok szerint, amikor Makóra kerültem, és a létszám 950-re szaporodott a 44 év alatt, emellett pedig még 500 cigány is tartozott hozzám. Tehát ennek örültem, hogy nem ritkult meg, nem csökkent a híveknek a száma.

Dugig volt a templom, amikor elköszöntem; a polgármester úr is ott volt, aki a szintén jelen lévő utódomnak azt mondta: ha majd 44 év után vele is ez fog történni, hogy így tele lesz a templom, amikor elköszön, és nem pedig csak hellyel-közzel lesznek hívek, akkor nagyon boldog ember lehet. Tehát ez az egyik dolog, aminek örülök.

A másik dolog pedig, hogy minden épületet rendbe tudtam tenni. Ehhez érkezett külföldi segítség és polgármester úrnak a segítsége. A rendszerváltozás után pedig pályázni is lehetett. Mindez kellett is, mert az ilyen kis létszámú egyházközségnél, mint amilyen a Makói Görögkatolikus Egyházközség volt, örülünk, hogyha annyi perselypénz jön össze, amennyivel valahogy létezünk. A pályázattal viszont az volt a gond, hogy – kis egyházközség lévén – nem tudtunk önrészt biztosítani. Vagyis nem volt elég pénzünk. A polgármester jó indulatú volt, én pedig nagyon jó kapcsolatban voltam vele, mint ahogyan bárki mással is. Én nem egy tüskés természetű valaki vagyok, igyekeztem mindenkivel, akivel kapcsolatba kerültem becsületes, tisztességes, jó viszonyt kialakítani. Így aztán mondtam a polgármester úrnak, hogy mi soha nem fogunk tudni egyről a kettőre jutni, ha Makó városa nem biztosítja az önrészt. Ő ezt megértette. Nemcsak a Makói Görögkatolikus Egyházközséget, hanem más szegényebb egyházközséget is támogattak Makó városán belül. Így aztán megindulhatott az építkezés. Először a templom tetőzetét hoztuk rendbe. A templomtornyot egy hívő adományából tettük rendbe, rézlemezzel fedtük, deszkákat, fákat cseréltünk, majd pedig ugyanez történt a templomhajóval kapcsolatban is. Ott is fákat cseréltünk és rézlemezzel tudtuk fedni az egész épületet, tehát rendben megtörtént a felújítás. Majd ismét volt néhány esztendő múlva lehetőségünk, ugyancsak a polgármester úrnak a közreműködésével, és akkor aláfűrészeltük az egész templomot, és Németországból hozott anyaggal szigeteltük alulról. Aztán bevakoltuk, így aztán rendbe lett a templom.

Ezek az építési munkálatok voltak. Mi volt még az, amire szívesen visszaemlékszik atya, a papi tevékenység egészét tekintve?

Nagyon jó barátságban voltam a római kollégákkal. 1972-ben indult meg a görögkatolikus egyház részéről a nyírségből eltávozott híveknek a megkeresése, felkutatása, egyházközségek szervezése a Dunántúlon és az egész ország területén, ahol megfelelő számú görögkatolikus hívek voltak. Így én is mozgolódtam Makón, úgynevezett misézőhelyeket alakítottam ki Gyulán, Békéscsabán, Szarvason, Orosházán, Hódmezővásárhelyen, Szentesen, Apátfalván, Kiszomboron: elég nagy területen.

És ezek aztán filiák is lettek.

Igen. Ezek filiák lettek. Egy évben kétszer tudtam egy-egy helyre elmenni Szent Liturgiát végezni. Nagyon kedvesek és készségesek voltak a római kollégák, mondhatni, hogy barátaim lettek, maximálisan a segítségemre voltak. Most örömmel hallom, hogy az utódok is próbálnak Gyulán, Békéscsabán fejleszteni, és erősíteni ezeket az általam megindított kezdeményeket.

A Makói Görögkatolikus Egyházközséget nagyon régen alapították, 1740 körüli az alapítása, tehát egy egész régi közösségről van szó. De távol esik a központtól, és ez bizonyára nehézséget jelentett. Mennyire kapott atya támogatást a központból? Hogyan tudta atya úgy hirdetni a hitet, a görögkatolikusságot, hogy nem volt közvetlen háttér a szolgálat mögött?

1718-ban a törökök uralma alól a Temesi Bánság felszabadult. A csanádi püspök, akinek Temesváron volt a székhelye – ő is elmenekült ugye a törökök elől, majd visszakerült, miután a törökök elhagyták a területet – , írt akkor a munkácsi püspöknek, hogy hirdessék ki az egyes egyházközségekben: kik volnának azok a mobilis családok, emberek, akik esetleg nehéz anyagi körülmények között élnek, nincs földjük, és szívesen elköltöznének többek között Makóra és környékére. 1740-re már annyian települtek át, hogy Makón két utcát neveztek el miattuk: Nagyorosz és Kisorosz utcának hívták, mert abban az időben még ószlávul végezték a liturgiát, és emiatt a makói emberek orosznak titulálták őket, és innen a két utcanév. Tehát valójában így kerültek a görögkatolikusok Makóra.

A csanádi püspök maximálisan támogatta a görögkatolikusokat, úgyhogy már 1746-ban ellátogatott a püspök a kanonokjaival együtt, és a püspöki tulajdonú területből temetőtelket mért ki a híveknek, templomtelket és parókiatelket az épületeknek. Először egy vályogtemplomot építettek. Már 1748-ra lett egy kis vályogtemplomuk. Majd erősödött a közösség, és 1776-tól ’78-ig Mária Teréziának a segítségével felépítették azt a téglatemplomot, ami most is megvan.

A makói egyházközség a nagyváradi egyházközséghez tartozott. Erdélyi Vazul, Makó szülöttje, aki nagyváradi püspök lett, és évtizedekig szolgált, Makóra is el-ellátogatott, és mindenben segítette a makóiakat. Majd megalakult a Hajdúdorogi Püspökség, így aztán ez a terület, Makótól kezdve: Bedő, Pocsaj, Nagyléta, Álmosd, Bagamér, Nyíradony, Nyíracsád, Csenger, Csengerújfaluig, ezek a települések átkerültek a Hajdúdorogi Egyházmegyébe, és utána a hajdúdorogi püspök gondoskodott a híveknek az ellátásáról.

Én annak idején nem sok segítséget kaptam az egyházmegyétől, de mondjuk nem is olyan fajta vagyok, aki szeret kérni. Megpróbáltam mindent magam megoldani: dolgoztam, volt ott kert bőven, műveltem a kertet, igyekeztünk talpra állni, és magunkat fenntartani.

De a történelem során sokszor volt ez így: ha a püspöktől is elveszik a birtokot, miből adjon? Sőt, az egyes egyházközségek tartották fönn valójában a püspökséget egyházmegyei hozzájárulással. Minden egyházközségnek a hívei számának arányában szabták meg, mennyi pénzzel köteles évente támogatni az egyházmegyét.

Hajdúböszörmény két éve, Nyírvasvári négy éve után jött 44 év Makón. Olyan egyenes, olyan egyszerű, mondhatjuk, egyenes vonalú életút ez – kívülről nézve. De ahogy utalt rá atya, sok nehézséggel is járt ez a szolgálat, és biztosan a lelki életnek a labirintusait is meg kellet élni…

Nagyon jól tetszik látni. Sajnálatos, hogy a gyermekek születése után a feleségem beteg lett, kórházba került, ilyen nehézségeink is voltak. Viszont a feleségemnek gyönyörű szép hangja van, tehát a kántori teendőket ő azonnal kézbe vette, ellátta. Évtizedekig végezte nagyon szépen a kántori teendőket, vele temettünk, eskettünk. Aztán nagy örömünkre szolgált, hogy a gyermekeinknek mindnek jó hallása van, és zeneiskolába járattuk őket – egy kiváló zeneiskola van Makón, és jó tanulók voltak a gyerekek: ez örömöt jelentett. Általában az igazgatók abban az időben kommunisták voltak, és a tanárok között volt ilyen is, olyan is, érdekes dolog volt, hogy év végén 5-6-szor szólították ki a három gyereket, hogy könyvjutalmat kapnak, így az emberek csak összenéztek, hívők vagy hitetlenek, hogy a papnak a gyerekei így tanulnak. Aztán sikerült a fiúkat Pannonhalmára adni, ahol kiváló az egyházi iskola. A kislányunk zongora-szolfézs szakos tanár lett, aztán az ötödik gyerek, a kislány sajnos betegnek született, infantilis autizmussal. Úgy gondoljuk azért, mert sajnálatos módon a feleségemnek egy bizonyos gyógyszert kellett szednie, és mi már nem gondoltunk további gyerekekre, majd csak akkor kaptunk észbe, amikor már kiderült, hogy jön, de akkor már késő volt. Valószínű tehát, hogy a gyógyszer következménye ez a betegség. Ahogy lenni szokott: a családban vannak örömök és vannak megpróbáltatások…

Nehéz próbatétel lehet, hogy atyának majdan itt kell hagynia egy gyermeket, akiről gondoskodni kell valakinek.

Én már annyi nehézségen mentem keresztül. De ez valóban próbatétel. Ez a kérdés többször megfordul már a fejemben, de mit tehetek? A fiaimban bízok, hogy ráfigyelnek majd, és segítenek rajta. Más nem tudok tenni.

A nehézségek mellett azért azt is megkérdezném, hogyan élte meg atya, hogy a gyermekeiből is papok lettek? Méghozzá tudós, művész papok?

Ez egy olyan adottság, amihez nekem abszolút semmi közöm nem volt, vagy nincsen. Azzal, ahogyan mi a feleségemmel éltünk, esetleg adtunk, tudtunk példát adni, vagy nem, csak remélni tudom. Mi éltük a magunk életét, és ők ebből azt és annyit jegyeztek meg, amit akartak. Egy biztos, hogy mi nyitott, őszinte életet éltünk. Elmondok önnek egy történetet. Velünk szemben élt egy család. Sajnálatos módon az anyukát elütötték, meghalt. A nagymama néhány évig még élt szegény, de ő is meghalt, tisztességesen eltemettük.

A fiú akkor már másodéves vagy harmadéves papnövendék volt. Nem maradt otthon senkije, miután eltemettük a nagymamát. A temetés után átjött, együtt megvacsoráztunk, és el akartam búcsúzni tőle. De azt mondta: atya, én nem merek hazamenni, félek. Erre én: ide figyelj, fiam, menj, hozd át a cuccodat, és itt fogsz lakni velünk. Onnantól két-három évig ott lakott velünk. Két fiammal együtt egy szobában szépen megvoltak. Mi soha nem beszéltünk olyat, amit a gyerekek ne hallhattak volna.

Ami a fiaimat illeti, én mondtam nekik: annak mentek, aminek akartok, nekem semmiféle elvárásom nincs. Ugyanez történt a házassággal kapcsolatban is: azt veszel el, akit akarsz. Istennek legyen hála, jól sikerült mind a három fiamnak a házasságkötése. A kislányomé is. Náluk hat gyerek született, sajnos a kislányuk meghalt. A fiúknál pedig három-három gyerek van, s már ők is házasodnak.

Nyilvánvalóan örültem neki, hogy papok lettek. Bár mi a vasutas és az erdész szakmát ajánlottuk, de végül a legkisebből sem lett sem vasutas, sem erdész, hanem ő is papnak ment. Tehát ez tőlünk teljesen független, hogy miért választották, hogy választották, nem tudom. Hál’ Istennek jó tanulók voltak. Amikor már megtörtént a rendszerváltás és volt lehetőség, Keresztes püspök úr Janka Ferenc nevű fiamat elsőként küldte Rómába. Mindhármunknak sikerült megszereznie a teológiai doktorátust, tehát úgy gondoljuk, hogy hasznos tagjai az egyháznak.

Az atya szolgálatára visszakanyarodva: hogyan hívta meg atyát az Isten erre a szolgálatra?

Az én drága nagyszüleim egymással szemben laktak, csak az út választotta el őket Nagylétán. Faluról van szó, ahol nagyon kiválóan gyakorolták a vallásukat az emberek. A falunak a déli része görögkatolikus, ide Erdélyből telepedtek be a görögkatolikusok.

Egyszer, szeptember 14-én, a Szent Kereszt felmagasztalásának az ünnepén a tsz-elnök, aki tanárember volt, engem is tanított, kimegy ebédidőben, és látja, hogy az emberek puszta kenyeret, tejet stb. ebédelnek. Megütközött a tsz-elnök, mert a mi időnkben reggel nyers szalonnát ettünk, délben sütöttük a szalonnát nyárson. Azt mondja, mi van emberek? Nincs szalonnájuk? Szóljanak, és akkor vágunk disznót. És akkor mondja ott az egyik, hogy nekünk böjtünk van, és amiatt nem eszünk szalonnát… Mindig elérzékenyülök, ha ezt mesélem.

A szüleim rendszeresen jártak templomba, anyám vasárnap megreggeliztetett, felöltöztetett bennünket és küldött a templomba minket. Én még az első két osztályt a görögkatolikus iskolában jártam, ’47-’48-ig. A tanítóbácsi volt a kántor, és amikor ő indult a templomba, akkor mentünk mi is. Tehát ott töltöttük az egész délelőttöt a templomban. Én nagyon szerettem a templomba járni. Mindig hét órakor volt a szentmise reggel, és én előbb elmentem a templomba – nem olyan messze volt, fél kilométer lehetett –, részt vettem a szentmisén, és úgy mentem aztán az iskolába. Amikor általános iskolás voltam, 7-8. osztályos, akkor fordult meg a fejemben, hogy esetleg tanárnak kellene menni, történelem tanárnak, magyar tanárnak. De aztán ez a gondolat valahogy eltűnt. Amikor már gimnazista voltam, akkor már tudtam, hogy én pap akarok lenni. És Istennek legyen hála, hogy fölvettek a nyíregyházi hittudományi főiskolára.

Jó papjaink voltak Nagylétán, három görögkatolikus pap is volt, mert ott két parókia volt. A nagy templomban káplán is volt, és az úgynevezett kis templomban, a rutén vagy ruszin templomban pedig volt egy tiszteletre méltó parókus. Rájuk fölnéztem, jó példát adtak. Azt láttam, hogy szerény körülmények között élnek. Mi milyen körülmények között éltünk? Két télen gumicsizmával teleltem. Még az a szerencse, hogy nem kellett a lábamat levágni, mert egy dologra emlékszem, hogy ahogy kijöttünk az osztályteremből a hóba télen, mintha mezítláb lettem volna...

Szerettem a templomot, és ebben maradtam.

Milyen jelmondatot választott annak idején magának atya, és ez meghatározta-e a későbbi szolgálatát, forgatta-e ezt magában atya, vagy teszi ezt esetleg mai napig?

Az első jelmondatom ez: „Hogy megismerjenek téged, egyedül igaz Istent, és akit küldöttél Jézus Krisztust.” Az ezüstmisémen pedig még ehhez hozzáfűztem: „Krisztus az én erőm, Uram és Istenem.” Ez azt hiszem a hatodik kánonnak egy mondata. Már jeleztem a családnak, hogyha majd meghalok, akkor mit írjanak az értesítőre, és pedig: „Uram, te minden tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek téged.”

Mit jelentenek atyának ezek a mondatok?

Ezek önmagukért beszélnek. Valójában az egész papságomnak az volt az értelme, hogy megismertessem az Istent, amennyire ebben a Jóisten segítségemre van. És akit küldött, Jézus Krisztust. A mi mennyei Atyánk azért küldte el az üdvözítő Krisztust, hogy ő képviselje itt a Földön a mennyei Atyát, és Jézus Krisztusnak a szavai, tettei mind az Atya megbízásából történtek. Valójában amikor az Úr Jézus tanított, akkor a mennyei Atya tanított. Én és az Atya egy vagyunk – mondja az Üdvözítő, aki engem lát, látja az Atyát is. Tehát valójában, aki az üdvözítő Krisztust ismeri, az Ő tanítását ismeri, az a mennyei Atyát is ismeri. Az egész létünknek az értelmét fogalmazza meg ez a mondat.

A másik az, hogy „Krisztus az én erőm, Uram és Istenem”. Mondhatni, hogy minden az Isten erejével, Isten segítségével történt. Mennyi nehézségen mentünk keresztül, elsősorban feleségemnek a betegségei által, a kislánynak is a problémája. Hányszor megcsúsztam kocsival. Például egyik alkalommal, mikor jöttem haza szórványból, akkor őzzel ütköztem. A harmadik volt talán a legfélelmetesebb. Házat szenteltem január 7-én Szeged környékén, Deszken, Szőregen és Kiszomboron. Borzasztó nagy vihar volt. Bementem Deszkre, a kövesút sáros volt, s amikor kijöttem a főútra, a viharban megbillent a kocsi és betolt a másik oldalon egy három méter mély árokba. Hiába jöttek-mentek a kocsik, de senki nem látta, hogy én a nádas árokban vagyok. Csak az volt a szerencsém, hogy ki tudtam a kocsiból jönni. Tél volt, hideg, tehát ott fagyhattam volna meg. Végül tovább tudtam a házszentelést folytatni. Aztán megcsúsztam egy hídon Makó és Rákos között. Szórványban az élet nem gyerekjáték. És csináltam 1972-től 2014-ig, jártam a szórványt.

És még az utolsó mondatra nem tért ki atya. Mit jelent atyának ez a legutolsó?

Ez is önmagáért beszél: az egész életem, küzdelmem, stb., mind azért történt, mert „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy én szeretlek téged”. Péter apostol mondja ezt Krisztusnak, és bízom benne, hogy ezt a Jóisten tőlem is értékeli.

Mit mondana atya a Jóistennek? Mit kérdezne tőle, hogyha találkozna vele?

Nem tudom. Most éppen két, velem egyidős paptestvérem jut eszembe, ezt mondja az egyik: zúgolódtam, morgolódtam a Jóisten ellen, így a másik: sajnos én is zúgolódtam.

Sajnálatos, hogy nem mindig úgy történnek a dolgok, ahogy az ember elvárná, hanem másképpen történnek. Ezek nehéz kérdések.

Mindent a Jóistentől várunk, bízunk benne, hogy ő, a mi törekvéseinket, küzdelmünket, szolgálatunkat, azért értékeli. És hát bízunk abban is, hogy legalább büntetésünk ne legyen. Bízunk a jutalomban is nyilvánvalóan, s hogy a Jóisten rendezi a sorsunkat.

Mi az, amit atya örökül hagyna az utókornak, hogyha el lehetne mondani, hogy mit tegyenek okosabban, mondjuk tanulva a saját hibámból, vagy az előzményekből, amiket én megéltem?

Gyerekként nagyon szerettem futballozni, meg mint mezőgazdaságban dolgozó szülők gyereke – szüleim parasztemberek voltak –, nagyon szerettem a jószágokat, tehenet hajtani, lovat hajtani és így tovább.

Ha még egyszer kezdhetném, akkor azokat a szabad időket mind tanulásra fordítanám, nyelvek megtanulására stb. Mesélte az egyik osztálytársam, hogy gyárban dolgozott, és minden nap a tenyerébe beírt öt angol szót. Végezte a munkáját, de mindig rá-ránézett a szavakra, amikor éppen lehetősége volt és megtanulta estére őket, ma már kiválóan beszéli az angolt. Nekem mennyi időm volt, és mennyi sok butasággal eltöltöttem az időt.

Hogy mit tegyen a fiatal? Tehát egyrészt képezze magát, vigyázzon az egészségére, valamint gyakorolja a vallását.

Számomra az egy erős motiváció, hogy látom a teremtett világot, szemlélem, s ráeszmélek: képtelenség, hogy mindez önmagától ilyenné váljon, mint amilyen. Ahogy Szent Pál írja a rómaiakhoz írott levélben: „az Istennek a nagysága a teremtett világból, teremtésből felismerhető”.

Ami pedig a földi életünket, a papságunk és a hívők életét illeti: sajnos tökéletlenségek, botrányok, mindenféle dolgok vannak benne. Sajnálatosan sok ember testvérünk ezekből méri le a vallásához való hozzáállását, akár pozitívan, akár negatívan. De valójában nem ebből kellene, hogy felismerje, hanem a teremtett világból, annak a harmóniájából, összhangjából kellene a konklúziót levonni.

Ami nem más, minthogy szeressük a Jóistent?!

Igen, igen…

A fotók az interjúban elhangzott aranylakodalmi szertartáson készültek.

Hallgassa meg az interjút podcast csatornánkon ITT, vagy a szolgáltatóknál (Spotify, Apple Podcast, Anchor, Google Podcast)!

Szerző: P. Tóth Nóra, lejegyezte: Juhászné Szabó Erika, fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye