COFFEE PANNONIA
Csak szívem tud eligazodni
Tisztán látni! Látni az irányt, ahová haladsz; felismerni a célt, és töretlenül, kitartóan menni! Nem visszaretteni a körülvevő valóságtól, nem adni át magad az ismeretlentől, a rád leselkedő veszélyektől való, bénító félelemnek! Az utat magáért szeretni, felismerni az útonlevés jelentőségét! Talán még a legelszántabbakat is megkörnyékezik ezek az óhajok néhanap.
A város határában sétáltam a minap, a földutak mentén már csak itt-ott tűnt fel egy ház, nagy telekkel, vadul csaholó házőrző kutyákkal, a kertek végében ligetek, tisztások vagy művelésre váró szántóföldek élvezték az illatos széllel és melengető napsütéssel érkező tavaszt. Ezen a vidéken már a vadak is bátrabban fel-feltünedeznek: a bokorból kiugrott egy nyúl, és sebesen tovairamodott, a sárga fűpamacsok közül fácán rebbent fel közeledésemre. Egyedüllétem és sebezhetőségem szívembe hasított, s hogy biztonságban érezzem némiképp magam, botot kerestem a letört ágak között magamnak. Hogy uralni tudnám vele a rám törő veszélyeket, nem hinném, csak kapaszkodhattam valamibe.
Már itt ülök, „barna bús szobámban”, botom immár újra ott hever valahol az akácfák között, igyekeztem vele együtt eldobni félelmeimet is sétám végén, ahogy újra lakott területre értem. S most eszembe jut róla egy másik februári élményem: a reggeli városi nyüzsgés közepén egy fiatal hölgy siet a járdán, barackvirág színű kabátja tavaszi vidámsággal libben a szürke és csípős téli hétköznapon. A gyalogútról lelépve a parkolón vág keresztül feltűnően gyors tempóban: a kisbolt felé siethet. Elhalad az én autóm mellett is, mellyel egy szabad helyre épp az imént fordultam be. Látszik rajta, hogy biztosan tudja, merre megy, hová lép, mit csinál. S én megbabonázva nézem, immár a visszapillantó tükörből. Az egyik kocsi tolat, a másik leparkol; mire eszmélek, már újra a járdán van, folytatja útját: határozottan és töretlenül. Mikor kiszállok az autóból, már csak fehér botjának elhaló, vidám koppanásait hallani.
„Szemem se tudja, hol megyek” – zakatol fejemben a verssor. Látásom ép, a világomat betöltő köd azonban elbizonytalanít; félelmeim, felismeréseim hiánya mégis oly vakká tesznek, hogy bármily botot vegyek is kezembe, nem segíti utam. Míg az a másik, a szívével közlekedő, pontosan letapogatja világának határait, s a láthatatlanon át is bizton révbe ér.
„Csak szívem tud eligazodni, a szív mindig hazatalál, ahogy a lég milliónyi útján a költöző madár.”
P. Tóth Nóra
