COFFEE PANNONIA

Ventillálok, mert most muszáj

Rubóczkiné Kiss Hajnalka véleménycikke.

Van egy rossz szokásom: időnként önként és dalolva szaladok bele a felkínált pofonba. Persze, mindig megfogadom magamnak, hogy inkább hallgatok és teszem a dolgom, de aztán rendszerint jön egy pont, amikor bármennyire is igyekszem zárni a szelepet, nem sikerül. Leginkább ez olyankor fordul elő, amikor védteleneket bántanak, vagy amikor a szakmámról van szó. Amikor pedig a szakmám képviselőit érzem kiszolgáltatottnak, hát előbb-utóbb robbanok, mint anyám gázon felejtett kotyogós kávéfőzője egy szép vasárnap délután. (Aztán meg persze várhatom is a komment szekcióban tolongó trollokat, akikből mostanában már több forgolódik a neten, mint az összes Gyűrűk Ura részben együtt véve.)

Szóval, egészen a legutóbbi időkig ügyesen kezeltem azt a bizonyos szelepet, ha a pedagógus szakmáról volt szó: látszólag közömbösen sikerült átgörgetnem a hangulatkeltő cikkeken és a gyalázkodó kommentek százain. Igyekeztem csak a munkámra koncentrálni, minden mást figyelmen kívül hagyva. Mintha befogtam volna a virtuális kis füleimet és teli torokból (bár meglehetősen falsul) rázendítettem volna az „I feel good” kezdetű örökérvényűre, valahányszor pedagógusokat szapuló tartalmakba futottam a világhálón.

Aztán az utóbbi időben azt tapasztaltam, már bármennyire is hangosan dalolászom azt a slágert, bizonyos mondatfoszlányok átszivárognak a tudatomba. Ilyesmik, hogy „nem dolgoznak semmit, csak állandóan nyavalyognak…”, meg hogy „nekem utalják a tanár fizetését, én tanítom otthon a gyereket”,  meg hogy „sok félművelt, magát értelmiségnek tartó birka”, meg hogy „csak az elsőbbségeket akarják”, meg hogy „nem teszteltek/nem oltakoznak”, meg ilyenek…

Én továbbra is teljes erővel tapasztottam a virtuális kezeimet a virtuális füleimre, danolásztam, danolásztam, de azért közben egyre inkább azt éreztem, hogy dehogy „feel good”! Sőt, azt kell hogy mondjam, egyre inkább „ feel vacak”... Annyira nagyon, hogy bár tizenhat évesen kaptam elhívást erre a pályára, és ha a kisebb továbbképzéseket nem számítom hozzá, már vagy tíz évet töltöttem a szakma tanulásával (de nem azért, mert mindig megbuktam ), és legtöbbször boldogságot élek meg munka közben,  valamelyik reggel már arra ébredtem, hogy pályamódosításon töröm a fejem. (Félkába állapotban, úgy az első fekete tea előtt az erdei remeteség egész vonzó opciónak tűnt…)

Csak az a gáz, hogy ez a gondolat még éberen, a tea után is ott motoszkált a fejemben. És nem, nem azért, mert kevés lenne a fizetésem. (Egyébként az tényleg nem sok.) Hanem azért, mert totálisan magamra vettem mindazokat a mocskolódásokat, amikről mostanában olyan görcsösen igyekeztem nem tudomást venni.

Ezt felismerve, most tudatosítom magamban és ki is mondom végre: nekem nagyon fáj, amikor bántják a pedagógusokat!  Még akkor is, ha nem közvetlenül nekem vannak címezve ezek a kommentek. Mindenféle pedagógust, a bölcsitől a felsőoktatásig. Miért fáj? Azért, mert én nagyon komolyan veszem, amit csinálok, és biztos vagyok benne, hogy a kollégáim is lelkiismeretesen igyekeznek helyt állni minden nehézség ellenére.

Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy ha gyertyának teremtettek, akkor világítanod kell, akkor is, ha elégsz. De én nem szeretnék elégni. Kiégni sem. Megmondom, mit szeretnék: legalább hatvanöt éves koromig jó erőben és örömmel szeretném végezni a munkámat.

Tudom én, hogy mindenki az ereje végén jár, de a gyerekeknek is azt tanítom, hogy ne rúgj bele szünetben a másikba a saját frusztrációd miatt. Nem vágyom én se ünneplésre, se tapsra, se virágesőre, még félmilliós fizetésre sem. Csak arra vágyom, hogy hadd tehessem békességben azt, amire feltettem az életem, amihez a legjobban értek.

Emberek! Nem kell nekünk, pedagógusoknak semmi extra dolog, csak hagyjátok, hogy egyenes derékkal végezhessük a munkámat. Békességben dolgozhassunk, anélkül, hogy folyamatosan a köpéseket kelljen törölgetni az arcunkról.

(És mielőtt még valaki rákérdezne: nem, a bolti eladókba, a papokba, az egészségügyi dolgozókba, a takarítókba és a vasutasokba sem OK belerúgni. Senkibe se! Egyáltalán nem rugdosódunk! A lábunk helyett a kezünket használjuk. Azt is leginkább arra, hogy segítsük a másikat, vagy barátilag hátba veregessük. A tanítványaim ezt már egyre ügyesebben művelik. Szerintem nekünk, felnőtteknek is menne, ha komolyan próbálkoznánk...)

Rubóczkiné Kiss Hajnalka