2011. március 25-27-ig hitoktatóknak szóló lelkigyakorlat volt Máriapócson. Több szempontból is rendhagyó volt ez a hétvége. Egyrészt a szokásos lelkigyakorlatunk Te Deumként a tanév végén szokott lenni, másrészt a szervezők a szakmai továbbképzéssel is egybekötötték ezt az alkalmat. Mikor a meghívó levélben olvastam a lelkigyakorlatot vezető atya nevét, már sejtettem, hogy egy különleges hétvége vár rám. Orosz István atya személyisége, stílusa, formabontó elmélkedései úgy gondolom, mindenkiben mély nyomot hagytak… Egy kis ízelítőt szeretnék adni nemcsak a távolmaradt hitoktatóknak, hanem a gyermeket nevelő szülőknek is, hiszen a hit átadása elsősorban a családi házban kezdődik. Az Örömhírvétel ünnepének délutánján Liturgiával kezdtük elmélyülésünket, majd a bemutatkozás, ismerkedés kezdődött. Sokan eddig is ismertük egymást, de István atya érdekes szempontot vitt bele bemutatkozásunkba: különböző képek közül választva, jelenlegi érzéseinkre, lelkiállapotunkra hivatkozva kellett pár szót mondani magunkról. Ebből aztán sok újat is megtudtunk egymásról. Este a kegytemplomban a hajdúdorogi 12. osztályosok akatisztoszt énekeltek, vacsora után társultunk hozzájuk. Évek óta szokás Dorogról elzarándokolni Máriapócsra az érettségi vizsgák előtt, kérni a Szűzanya segítségét az előttük álló nagy feladatokhoz. („Hol már ember nem segíthet…”) „…Emeljük a mennyeiekhez elménket, és különítsük el magunkat a világtól…” - énekeltük velük együtt. A felemelő közös éneklés végén Ábel atya tanmeséje a paraszt családban felnőtt kislányról, aki csak felnőtt korában tudta meg, hogy ő a királynak a lánya, megerősített bennünket abban, hogy van Atyánk a mennyben, s istengyermekségünk tudata önbizalmat, tartást ad, s nagy felelősséget is jelent, tudván, milyen áldozatot vállalt értünk. Az esti elmélkedésen István atya újra meglepett, mikor a táblára a „MI” és az „ÉN” szó közé az „ÉN” felé vezető nyilat, utat emelte ki, mint célt. Keresztény emberként azt gondolnám, hogy egoizmusomból kilépve a mások javát kell keresnem, ő pedig arról győzködött bennünket, hogy nem szeretheti Istent és embertársait az, aki önmagát nem szereti. A legnagyobb értékem az Istenképmásságom. Ez adott (kegyelmi ajándék), a „hasonlóságon” magamnak kell dolgoznom! Egy személyes megjegyzést szabad legyen tennem: húsz évig élt születésétől fogva súlyosan értelmi fogyatékkal élő kislányunk családunkban. Sokat gondolkodtam élete értelmén, hogy „mitől ember az ember”. Hogy ő Isten képmása volt, ez volt a legnagyobb értéke! S ettől volt az ő kis élete sokkal értékesebb, mint bármely „logikusan gondolkodó” állaté. Este szerencsére nem volt szilencium, így régi ismerősökkel jókat beszélgethettünk, ki meddig bírta…

A szombat délelőtt a szakmai továbbképzés ideje volt. Bodnár Dani, felsővadászi parókus atya a számítógép hittanórán való alkalmazhatósági lehetőségeiről beszélt igen szemléletesen. Betekinthettünk a keresztrejtvény- puzzle-gyártás számítógépes rejtelmeibe, több honlappal megismerkedhettünk, ahol a filmek keresztény szempontú értelmezését találjuk meg (pl. a Pocahontasból, vagyis nem feltétlenül keresztény témájú filmből érdemes és hasznos lehet a gyerekekkel ilyen szempontból kiemelni egy-egy eseményt). Megtanulhattuk, hogyan csinálhatunk fényképekből (pl. hittanos kirándulás, vagy kolliba áldás képei) egy szép zenével aláfestett videót. A hitoktatáshoz sok segédanyag van az interneten, főleg más felekezetű egyházak honlapjain. Dani atya kérte a hitoktatók segítségét, hogy a hálón a görögkatolikusok is osszák meg egymással „kincseiket”. Megtudtuk, hogy a parochia.hu weboldalon a „hangtár”-ban meghallgathatjuk, s a saját gépünkre le is menthetjük szertartásaink nyíregyházi dallamait. Nagyon érdekes előadás volt, sok mindenbe „belemazsoláztunk”, úgy gondolom, sokunkban megfogalmazódott, hogy jó lenne mindezt folytatni! Délben, a kegytemplomban Liturgián vettünk részt, István atya prédikált, s a napnak a „rendkívüliségére” hívta fel a figyelmünket. Tegnap az Örömhírvétel ünnepe volt, holnap Kereszthódoló vasárnap lesz, s mint vasárnap, a Húsvétnak is ünnepe. Kora délután volt a harmadik elmélkedésünk, amelyen Mózes meghívásának történetéről beszélgettünk, a csipkebokornál bátortalanul álló Mózes érzéseit vetítettük saját hitoktatói helyzetünkre. „Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek, és Izrael fiait kivezessem Egyiptomból?” /Kiv 3,11/ Ez a mi küldetésünk: vagyok-e elég hiteles azon gyermekek számára, akik talán tőlem hallanak először Jézus Krisztusról, tanítását át tudom-e úgy adni, hogy az vonzó legyen számukra, hogy ők is hasonló módon akarjanak élni? „Jahve, atyáitok Istene… küldött engem hozzátok” – mondja az Úr. A szülői ház szellemi öröksége, a hagyományok, szokások őrzése, az egyházi év ünnepeinek megtartása az a megtartó erő, ami nem engedi számunkra a széles útra való rátérést, és a biztos tudat, amit Isten Mózesnek is megígért, hogy: „Veled leszek…”. A Szentírás olvasására is jó instrukciókat kaptunk az atyától. Elmesélte egy katona-élményét, amikor otthonról, édesapjától kapott levelet. Az őrnagya, hogy csicskáztassa, húsz fekvőtámaszt csináltatott vele a levélért cserébe. Mikor megcsinálta, újabb húszat kért tőle, majd újabb húszat. De szó nélkül megtette, mert nagyon kíváncsi volt a levélre, tudta, hogy olyan valaki írta, aki nagyon szereti őt, ha haza gondolt, jó érzés töltötte el, s vágyott erre az érzésre. Mi megteszünk-e mindent, hozunk-e áldozatot azért, hogy az Atya üzenetét elolvashassuk? Ezután három óra szilenciumot kért tőlünk István atya. Ekkor volt alkalmunk átmenni a kegytemplomba imádkozni, mindenkinek letenni gondját a Szűzanya elé. Ekkor megnézhettük a kolostor udvarán épülő fatemplomot is.

A szombati utolsó elmélkedésünk a jerikói vak meggyógyításáról szólt. Jerikó az egyik legrégibb településünk, mégis ennek a koldusnak a hite az, ami miatt a város nevére emlékezünk. Merjünk mi is ráhagyakozni a gondviselő Istenre, de meg kell vallanunk a hitünket, nem elég, hogy „a Jóisten úgyis tudja, hogy szeretem”. A vakot is megkérdezi Jézus, mit akarsz, hogy cselekedjem? Bűneimet is tudja, mégis a szentgyónásban meg kell vallanom azokat! Mint hitoktatóknak, feladatunk „az útszélén üldögélők” megszólítása. A „csitítgatások” ellenére mégis kiabált a vak: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Hagyjuk magunkat „leállítani”, vagy állhatatosak vagyunk a hitben? „Annakokáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” /Rom 9,16/. A megigazulás nem az ember érdeme, hanem Isten ajándéka, de azt az 1%-ot nekem kell megtennem!

Este a zarándokház kápolnájában végeztünk vecsernyét, s érdekes egybeesésként egy vak szentnek, Szent Matrónának ünnepe volt, aki szemek nélkül született, azonban belső látása olyan tiszta volt, hogy sokakat a megtérésre vezetett.

Másnap, Kereszthódoló vasárnap az Örömhírvétel búcsúünnepe volt a kegytemplomban. Hálát adok Istennek, hogy e hétvégén új erőt meríthettem hivatásomhoz, áldja meg Orosz István atyát, hogy sugárzó személyiségével még sokaknak adhassa át az Örömhírt!

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum