Újra csángó tábor Budapesten

Augusztus 16-tól 23-ig ismét csángó tábor lesz Budapesten, a Rákosszentmihályon élő Petrovics Sándor szervezésében, akit 2014-ben a magyar szellemi örökség megőrzése érdekében végzett munkájáért Magyar Arany Érdemkereszttel tüntettek ki. A csángó estre szombaton mindenkit szeretettel várnak a szervezők

– Amikor egy busznyi gyerek sír, mert menniük kell, mert annyira jól érezték magukat nálunk, és mi, a búcsúztatók is könnyezünk a búcsúzás miatt, hiszen annyira a szívünkhöz nőttek az egy hét alatt, olyankor mindig megbizonyosodunk arról, hogy ez az egész a mi jobbá válásunkról is szól. Gazdagodik a szívünk attól, hogy évről évre a vendéglátóik lehetünk, és érzelmileg is mélyen átéljük, hogy ez – mint Teréz anya mondta – még ha csupán csepp is a tengerben, ha nem volna, hiányozna belőle.
Petrovics Sándorral beszélgetünk Rákosszentmihályon, árnyas fák alatt, kávé és sütemény mellett. Pici, de édeni nyugalmú kertben ülünk a házuk mögött, ezért könnyen elhisszük, amikor azt mondja: neki elég ez, és nem szereti, hogy manapság az emberek egy része „agyon akarja nyaralni magát”. Az önzés már teljesen természetesnek számít, pedig néha megállhatnánk, és körülnézhetnénk a közvetlen környezetünkben is, például áthívhatnánk a szomszédot egy kis beszélgetésre.
Sándor már tizennegyedszer szervezi meg csángó gyerekek és tanáraik budapesti táborozását. A szép vállalásra tizenöt éve egy csíksomlyói élmény késztette: csodálkozva hallgatta, amint a csíksomlyói nyeregben a napfelkeltét várva csángó gyerekek énekeltek Nyisztor Ilona pusztinai énekes, az ottani magyar ház vezetője vezényletével. – Akkor hirtelen nagyon átéreztem, milyen gyengék, elnyomottak a csángók, és úgy gondolom, nincs is természetesebb, mint hogy az ember a gyengék mellé akar állni – mondja. – Azóta sokat olvastam a csángók eredetéről: ősi, etelközi águkról és a madéfalvi veszedelemről, az 1764 után az osztrákok elől elmenekült csoportjaikról, archaikus nyelvükről és a Kossuth-nagydíjas Kallós Zoltán által felvett több száz csángó népdalról. Híres tanítványának, Sebő Ferencnek óriási érdeme volt az, hogy sok évtizeddel ezelőtt többek között éppen a csángók dalaival és táncával indította el a magyarországi tánc­ház­moz­galmat, újratanítva a magyaroknak saját régi énekeiket, táncaikat. Így él tovább, marad eleven, bennünket alakító a kultúránk.
Az első táborok húsz-harmincfősek voltak, ma pedig már negyven-ötven vendéget fogadnak. A budapesti Kovász Egyesület, amelynek Sándor már huszonegy éve a vezetője, minden alkalommal befogadócsaládokat toboroz – szerencsére vendéglátókból ma már csaknem túljelentkezés van: huszonöt-harminc családra stabilan lehet számítani. – De ma is jelentkeztek még hárman – teszi hozzá a szervező.
– A budapesti hét jutalomút a gyerekek számára, akik ott, a szülőföldjükön sokszor csak az iskolai rendszeren kívül, a magyar házakban tanulhatnak magyarul beszélni, írni-olvasni, énekelni. A tanáraik főleg Székelyföldről érkeznek, és rosszul vannak megfizetve. A házak szerencsére tele vannak, pedig a környezet nem támogató. Régebben még a (román) pap is azt prédikálta, hogy a magyar az ördög nyelve! Pár évvel ezelőtt még óvták őket az anyaországi kapcsolatoktól is, és félelmet akartak kelteni bennük. Ezért különösen fontos ez a tábor, hiszen rácáfol minden esetleges bizalmatlanságra, aggodalomra. Bizonyítja, hogy Budapesten igenis nagyon szeretik a csángó gyerekeket. Akiket igen gyakran a nagyszülők nevelnek, mert a szülők külföldön, latin nyelvű országokban dolgoznak, hogy a családjukat fenn tudják tartani. Sajnos a mindennapokban a gyóntatástól a misén át a temetésig minden egyaránt románul zajlik. A templomok tele vannak, a csángók nagyon vallásosak.
A középiskolások Csíkszeredán és Gyimesközéplokon tanulhatnak magyarul, magyarországi továbbtanulásukat a Bethlen Gábor Alap támogatja. Nem egy gyerek a Kovász Egyesület által szervezett táborban szerette meg és kezdte intenzívebben tanulni a magyar nyelvet, ami lehetővé tette, hogy később nálunk végezzenek főiskolát, egyetemet. Ilyen volt például Gyurka Valentin, aki tanítóképzőt végzett itt, majd visszatért szülőföldjére, és ma Kül­ső­re­ke­csin­ben tanító, négy gyermek édesapja. Január 9-én leégett a család háza. Jellemző Valentin gondolkodására, hivatástudatára, hogy amikor kiderült: Magyarországról támogatást kap az újjáépítéshez, így reagált: „Akkor hozzáépítek a házhoz még egy szobát, ahol magyar házat rendezek be!”
A tábor fontos programja a rákosszentmihályi Szent Mihály-plébánián szombaton hat órakor kezdődő szentmise utáni csángó est és táncház, közös nagy vacsora. Ez idén augusztus 19-én lesz. A szerdától szerdáig tartó tábor többi napja kirándulásokkal telik: Esztergomba, Visegrádra, a Parlamentbe, a Sziklatemplomba, a Margit-szigetre. A gyerekek között egész kicsik, hét év körüliek és tizenöt-tizenhat évesek is vannak. Egy-egy hosszú, sűrű nap után gyakran elhagyja a kikerülhetetlen kérdés valamelyik gyerekszájat: „Fagyi lesz, Sándor bácsi?”
A vendég gyerekek megérzik, hogy mennyire szeretik itt őket, és ez még szorgalmasabb magyartanulásra sarkallja őket. „Én is megyek magyarórára, és akkor majd engem is visznek Ungáriába” – mondogatják egymásnak. A csángók magyarok akarnak lenni. Mesélik, hogy az első világháborúban sírtak, és így panaszkodtak a fogolytáborban: „Román katonaként a mieink: a magyarok ellen kellett harcolnunk. Pedig mi hozzátok tartozunk.”
– Adni, jónak és befogadónak lenni jó – minden évben megéljük ezt itt, Rákosszentmihályon – mosolyodik el Sándor. – A csángók nem fogynak, tartják a katolikus és a magyar tradíciót – szegények, de mérhetetlenül gazdagok kultúrában, hagyományokban, mesékben és népdalokban, amelyekből a csángó esten népviseletbe öltözve gyönyörű csokrot nyújtanak át a vendéglátóiknak. Mi is kapunk tőlük, sőt talán mi kapunk többet.

Forrás: Új Ember, fotó: rmpsz.ro

Nyíregyházi Egyházmegye