COFFEE PANNONIA
„Orgona ága, barackfa virága…”
Egy édesanya emlékfoszlányai, ahogy látja gyermekét felnőni – Rubóczkiné Kiss Hajnalka írása anyák napja alkalmából.
„Orgona ága, barackfa virága…”
Sír, keservesen sír. Nem tudom, miért. Valamit biztosan nem jól csinálok, mert a másé alszik. Az enyém sír.
Felállt. Teljesen magától, és váratlanul elindult. Kimondta először, hogy Apa… Az anya szót még nem mondja.
Milyen édes, amikor rám néz. Életemben senki nem nézett még rám ekkora bizalommal.
„Orgona ága, barackfa virága…”
Ügyesen olvas. Három pirospont. Egy fekete. Mi a fenét csinálok rosszul, hogy feketét kapott? Otthon még tudta a szorzótáblát. Kiabáltam vele. Nem kellett volna. Nem mindenki matektudós.
„Orgona ága, barackfa virága…”
Mikor jönnek már köré a lányok? Lehet, a fiúkat szereti? Magányosnak látom. A gép előtt ülve nem lehet ismerkedni…
Az a lány nem hozzá való…
Nem mondom, hogy megmondtam. Fáj a szívem érte… Megölelném. Nem hagyja.
„Orgona ága, barackfa virága…”
Nem megyek be a szobájába. Üres. Szíven üt az üres szoba látványa. Szerintem nem eszik ott eleget. Sápadt és sovány. Vajon mennyit iszik? Az én időmben az egyetemisták csütörtökönként rendesen vedeltek…
Utálok minden egyetemi tanárt. Kicsinálják szegényeket. Nem tudok segíteni neki. Néha főzök valamit, amit különösen szeret és meglapogatom kicsit a hátát. Kérdezem, van – e elég pénze. Érzem, ez rohadt kevés.
„Orgona ága, barackfa virága…”
Olyan jó látni, hogy megállapodott. Jó ember lett. Nem miattam. Már nincs rám szüksége. Boldogul.
Engedem.
Rubóczkiné Kiss Hajnalka
