PANNÓNIA KÁVÉHÁZ
Hárman az úton
Rubóczkiné Kiss Hajnalka tárcanovellája.
- Na, nem jösztök, lyányok! – rikkantott hátra Templomos Marcsa, ahogy hetvenkét évét meghazudtolva egy nagyobb pocsolyán átszökkent. Mivel háta mögül csak valami nyögésfélét hallott, szikkadt nyakán egyet billentve vissza is sandított a sáros úton mögötte araszoló másik két nőre.
Azok ugyan már régen voltak lányok. Még a fiatalabb, a kerekded Zsuzska is közelebb járt már a negyvenhez, mint a harminchoz, a hamuszín arcú Vera meg éppen ma töltötte az ötvenötöt.
- Én nem tudom, hogy bírja ez így magát… morogta Zsuzska, a pocsolya szélén csúszkálva, de hangosan azért csak ennyit kiáltott oda az öregasszonynak:
- Várjon már, Marcsa néni, az ég áldja meg! Vera néném cipője beleragadt a sárba.
És csakugyan, az út közepén ott szerencsétlenkedett Vera. Féllábon, mezítláb, mérlegállásban próbálta éppen kihalászni a nagy, elnyűtt férficipőt a vendégmarasztaló dagonya kellős közepéből.
- A bajnak vettél fel ilyen nagy cipőt magadra?! – korholta Marcsa néni, mikor már mindhárman egymás mellett rótták a népszerű búcsújáróhely felé vezető utat.
Vera egy darabig szótlanul lépegetett, de aztán alig hallhatóan, nehézkesen mégis belefogott. Akadozva beszélt, mintha az ő torkát is valami sűrű, fekete sár borítaná. Sár, amit a hónapok alatt elsírt könnyek duzzasztottak. Sár, ami tán sose szárad fel.
- A férjemé volt ez a cipő… sóhajtott egy nagyot. - Minden évben együtt zarándokoltunk el ide a születésnapomon. Azt mondta, hálát akar adni értem a Jóistennek… Én csak nevettem rajta. Mindig azt válaszoltam rá, hogy nagyon jámbor ember ő, ha az istencsapásért is hálát tud adni… Azt gondoltam, ha az ő cipőjében jövök, kicsit olyan lesz, mintha velem lenne ő is…
- Hát, elég bolondság volt ekkora útnak egy ilyen gyatra cipőben nekiindulni. – sommázta a véleményét szárazon Marcsa néni, és mérgesen húzott egyet álla alatt a fekete fejkendőn.
De ezt már Zsuzska tényleg nem hagyhatta szó nélkül. Szeme csak úgy szikrázott, ahogy felcsattant.
- Ej, hát van magának szíve! Vera néném szerette az urát! Mindent mindig együtt csinált András bátyámmal, persze, hogy most árva!
- Szerette… morogta az öregasszony, és még jobban megszaporázta a lépteit.
- Hagyjad csak… – csitította Vera a még mindig fortyogó Zsuzskát, de azt nem lehetett olyan könnyen lecsillapítani.
- Igen, – tette hozzá még jó hangosan, hogy azért Marcsa néni is biztosan meghallja elöl – kőből van magának a szíve. Olyan hideg és kemény kőből, mint amiből a Lourdesi barlangot rakatta a templom udvarára…
A vénasszony nem válaszolt, csak még jobban igyekezett.
Vagy jó órányit kutyagolhattak így: elöl az öreg, hátul a másik kettő, mígnem egy útszéli kereszt mellé értek. Marcsa néni egy darab műanyag fóliát vett elő viseltes táskájából, és akkurátusan leterítette a kereszt tövébe, a fűre.
- Itt leülünk egy fohásznyit. – jelentette ki, és a másik két nő nem is nagyon ellenkezett. Azért mégiscsak tanácstalanul tébláboltak. Bár hajnal óta talpon voltak, izmaik kívánták is a pihenést, a nedves fűre nem nagyon akaródzott leülniük.
– Elfér itt még kettő. – csapott az idős asszony maga mellé a fóliára, ahogy meglátta amazok tétovázását. Csakhamar már hárman gubbasztottak a kereszt tövében, álmosan hunyorogva a reggeli, fakósárga napsütésben.
- Jó nagy eső esett az éjszaka. – bökte ki végül Zsuzska, mintegy bocsánatkérésként.
- Jó nagy. – hagyta rá Templomos Marcsa, ami azt is jelenthette, hogy a bocsánatkérés immár elfogadva.
A fiatalasszony kis termoszt szedett elő színes hátizsákjából és meleg kávét töltött a termosz tetejébe.
- Kér? – kínálta Marcsa felé a zamatos, barna nedűt, de amaz csak szigorú büszkeséggel rázta meg a fejét.
- Ha én zarándoklok, nem eszek, nem iszok.
Zsuzska maga hajtotta fel a kávét, Vera pedig egy műanyag dobozt kotort elő. Meggyes pite illata töltötte meg a levegőt.
-Vera néném csinálja a legjobb pitét a faluban! – dicsérte Zsuzska, és biztonság kedvéért két szeletet is elvett a süteményből.
- Tényleg olyan jó? – kérdezte az öregasszony, szeme sarkából sandítva, ahogy Zsuzska gyors egymásutánban el is tüntette a szeleteket.
- Isteni! – lelkendezett amaz, szája sarkáról már a porcukrot törölgetve.
- Kóstolja hát… nyújtotta bátortalanul a dobozt az öregasszony felé, aki rövid habozás után mégiscsak elvett egy szelet édességet.
Most mindhárman ettek. Nyelvükön szinte olvadt a tészta és a lédús, édesen- savanykás meggy. Nem beszéltek. Hallgatták a madarakat, amelyek kezdtek magukhoz térni az éjszakai zuhé után.
- Az én uram nem volt jó. – szólalt meg Marcsa néni maga elé meredve, csak úgy, indulat nélkül görgetve a szavakat. Kegyetlen kutya egy természet volt. Ha ivott, akkor mindig megvert. És hát ritkán volt józan… Volt úgy, hogy két bordámat törte el…Mikor aztán hetvenben kiment Kuvaitba a vállalattal dolgozni, hát nem szégyellem, én megkönnyebbültem. Ritkán jött haza, ritkán írt. Én magamban jól boldogultam. Hordtam a tojást hajnalban a piacra, dolgoztam a háztájiban. Jól megvoltam.
Aztán egyszer csak megírta, hogy vége van a munkának. Hogy hazajön.
És akkor én beültem reggel a templomba, a boldogságos Szűz Mária lába elé… És én egész nap ott imádkoztam…
Aztán jött a távirat, hogy munka közben baleset érte… Küldtek utána kártérítést, de nekem az nem kellett…
Abból rakattam a templom udvarára a barlangot. – tette még hozzá, aztán szedelőzködni kezdett.
Vera és Zsuzska is megindult. Most már mind egymás mellett haladtak, egy ritmusban, lépteiket akaratlanul is egymáshoz igazították. Zsuzska egy Mária-éneket kezdett el dudorászni, aztán minden lépéssel egyre hangosabban énekelt. Úgy énekelte az egyszerű sorokat, mintha azok nem is a torkából, hanem egyenest a szívéből törtek volna fel a kék ég felé.
Hamarosan két másik hang is kapaszkodott a tiszta, erős dallamhoz: egy bátortalan, gyengébb, meg egy öregebb, magabiztos hang. Mire az összes versszakot végigdalolták, még a nap is erőre kapott.
- Kisbabát szeretnék. – mondta hirtelen Zsuzska, ahogy elhalt az ének. Három lombikon vagyunk túl. Nem bírnék ki még egy negyedik csalódást.
A két idősebb asszony szinte egyszerre nyúlt a fiatalabb lecsüngő két keze felé. Aztán már csak csendben mentek. Így hárman, összekapaszkodva.
Rubóczkiné Kiss Hajnalka
