PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Megálló

„Edit leginkább azért maradt, mert gyáva volt. A kalitkát ismerte. A kalitka biztos volt. És ahogy azt otthon tanították neki: biztosat a bizonytalanért nem hagyunk el.” – Edit történetét Rubóczkiné Kiss Hajnalka meséli el a figyelmes olvasóknak.

Edit úgy lépegetett a buszmegálló felé, mintha nem is két tömött vászonszatyor, hanem legalábbis két félmázsás jutazsák nehezedett volna a vállára. Ötszáz méter: ennyit kellett megtennie a bank és megálló között, de ez az ötszáz méter most öt kilométernek tűnt számára.

Egy hete volt már a szerelőnél a kis megbízható, tizenkét éves autója, azóta ismét tömegközlekedéssel járt, mint hajdan, lánykorában. Az asszony nem bánta ezeket a buszos reggeleket. Volt ezekben a korai utazásokban valami békesség, ahogy a guruló fémakol melegében együtt ringatózott a másik negyven lélekkel.  Ilyenkor lopva leste az útitársakat, a félálomba takarózott férfiakat, nőket és gyermekeket, és arra gondolt, hogy mennyivel másabbak ezek az emberek, mint azok, akiket az üvegkalitka mögül, bankfiókban látott nap mint nap. Azok ott betétek, kamatlábak, kezesek, tartozások és hosszú távú lekötések voltak. Ezek itt érző, lélegző istenteremtények. Emberek, akik egy – egy leszállónál a cekkerekkel, aktatáskákkal és gurulós szatyrokkal együtt a történeteiket is magukkal vitték.

Edit gyermekkorától kezdve gyűjtötte az emberi történeteket. Figyelte maga körül a többieket, csendesen, de nagy alapossággal tanulmányozta maga körül a világot. A társaságban látványosan bele tudott feledkezni egy-egy arcba, mozdulatba, vagy elhallott párbeszédbe.  A szülei olyankor mindig szigorúan megrótták, hogy nem illik másokat megbámulni. Ám Edit agya minden kis benyomást gondosan rögzített, hogy aztán a saját gyönyörűségére mesés mozaikképeket rakjon össze magának a valóság apró cserepeiből. A felnőttek azt hitték, hogy a kis Edit lusta és magánakvaló, mert gyakran üldögélt az udvar sarkában, lábait maga alá húzva egy alacsony sámlin. Látszólag semmit sem csinált, de valójában olyankor élt a legjobban. A fejében élte a csodás életeit.

Egyszer kétszer még megpróbálta, hogy beengedjen másokat is ebbe a csudavilágba, de apja és anyja olyankor rendre leintették, hogy ne hazudozzon összevissza. Aztán amikor kamaszként papírra vetette a történeteit, akkor meg azt kapta meg, hogy az írók mind ingyenélők, a művészkedés pedig bohóckodás, nem kenyérkereset. Így hát Edit lassan elhagyta ezt a csendes szórakozását és a biztos megélhetésért az egzaktul leírható, józan számokkal kezdett el foglalkozni.

Sosem szerette a munkáját a bankban, nem is volt sikeres benne. Akik vele együtt kerültek a pályára, már mind előbbre jutottak a ranglétrán. Egyedül ő ragadt meg ugyanabban az üvegkalitkában, már több mint húsz éve, ahová minden reggel pontban nyolckor beült, és ahol délután fél ötig tette a dolgát.  Az évek csak teltek, teltek és semmi nem változott. Egyedül a számítógép monitora cserélődött előtte az asztalon egyre modernebbre.

A munkahelyi intrikákhoz és pletykákhoz nem volt tehetsége, ezért barátkozni sem igen tudott senkivel. Ritkán volt beteg, és ha nem kellett volna olyankor helyettesíteni a kalitkában, talán nem is tűnt volna fel senkinek, hogy aznap hiányzik. Délutánonként alig várta, hogy hazaérjen, és ledobja magáról a szűk szövetszoknyát, meg utálatos, fehér ingblúzt. Addigra már rendszerint úgy érezte, hogy megfullad az uniformisban. Tizennyolc fehér ingblúza lógott a szekrényben.

A férje, Miska jó ember volt. Nem az az udvarlós, széptevős fajta, de Edit biztosan tudta, hogy a férfi szereti. Nem nagy dolgokból: onnan, ahogyan felé nyújtotta a paradicsomot az asztalnál, ahogy lefőzte reggel kettőjüknek a kávét, vagy ahogyan a nő hátára tette a nagy, lapáttenyerét. Miska ismerte Editet. 

Gyakran mondogatta az asszonynak, hogy hagyja ott a bankot, mert belesorvad. Biztatta, hogy idővel talál majd magának mást, addig meg majd csak meglesznek valahogy, ám Edit mindig keresett valami okot, hogy a munkahelyén maradjon. Kellett a pénz a lakástörlesztésre, a gyerek iskoláztatására, aztán a Miska kezeléseire… Minden ok racionálisan hangzott, csak éppen egyik sem volt teljesen igaz.

Edit leginkább azért maradt, mert gyáva volt. A kalitkát ismerte. A kalitka biztos volt. És ahogy azt otthon tanították neki: biztosat a bizonytalanért nem hagyunk el.

Edit a ledolgozott nap után a buszmegálló felé vonszolta magát. A zárt, magas sarkú bőrcipő, melybe a nap során beledagadt a lába, izzó parázsként égette a sarkát és a talpát minden egyes lépésnél. „Még huszonöt lépés, még húsz… Irgalmatlan meleg ez a délután… Tizenöt lépés… Nem lehet ezt kibírni…”

Az asszony megállt, s hogy levegőhöz jusson ingblúza felső gombjait kigombolta. A kirakat, amely előtt megtorpant olcsó, kínai árukat kínált. Edit egy pillanatra farkasszemet nézett a tükörképével, aztán hirtelen ötlettől vezéreltetve belépett az üzletbe. Tán, ha öt percet volt benn, de így is épp hogy csak elkapta a buszt. A türkizkék, fatalpú klumpa nagyot csattant, ahogy felugrott benne a járműre.

A busz megindult, a megálló egy pillanat alatt kiürült. Nem maradt ott más semmi, csak az üres pad, meg a kis, kerek fémkuka, amelyből egy pár, jó minőségű női bőrcipő magas sarkai meredeztek a bárányfelhős ég felé.

Rubóczkiné Kiss Hajnalka