Az embereket általában melegség, büszkeség, megelégedettség tölti el, ha gyermekük eljut az életének egy jelentős pillanatához. Ez társadalmunkban sokszor teljesítményhez köthető, egy vizsgához, egy osztályfokozat eléréséhez, egy újabb érettségi, fejlettségi szint teljesítéséhez. A beavatás az emberi társadalmakban jelenünkből, a történelemből, de a ma élő természeti népek életéből is ismert, változatos jelenség. Nem csak az életképesség, a szocializáció oldaláról léteznek ezek az emberi jelentőségteljes állomások, hanem keresztény életvitelünket is elkísérik.

Egy ilyen fontos mozzanata a keresztény életre nevelésben az elsőáldozás pillanata is, amikor az egyház közössége teljes értékű tagjaként ismeri el a gyermeket, aki értelmi, érzelmi fejlettségének eljut egy olyan szintjére, hogy még hatékonyabban gyarapíthatja tudását, hitbeli erejét. Számos alkalmuk lesz még életükben a bizonyításra, akár a szentségek megszerzésével, házasságkötéssel, családalapítással, de ez tartós további életformát, életmódot feltételez, nem csupán egy alkalomra szól, öröme minden áldozásban megismétlődik. Megerősít egy szövetséget mely a keresztséggel elkezdődött.

Családunkban - de azt gondolom minden családban - sokat jelent az első gyermek érkezése, sorsfordító pillanat, nem csak egy gyermek születik meg, hanem egy család is létrejön, egy olyan többlet mely nem csupán a tagok mennyiségi összege, hanem sokkal több. Érzelmek áradata aktivizálódik a családtagok feltöltődnek valami egészen újfajta szellemmel. Isten, aki saját képmására teremtette az embert, ezt sem sajnálta tőlünk, a teremtés megtapasztalását.

A mi családunkban Ákos fiunknak sokat köszönhetünk, mert nem csak a kellemes érzést, az örömöt a szülői büszkeséget tapasztalhattuk meg, de keresztény hitünket is megerősítette a tény, hogy megszületett. A föld elemeinek életre hívása megtapasztaltatta velünk, Isten miképpen munkálkodik rajta a mi érzéseinken, tudatunkon keresztül. Felfoghatatlanná, de egyben világossá vált, hogy megszületésével nem csupán biológiai törvényszerűségek szereplői vagyunk, hanem egy sokkal magasabb akarat ajándékozottjai.

Testvérem - aki reál beállítottságú matematikus, programozó - sokszor elmondta nekem egykor, hogy a világot teljes mértékben le lehet írni a matematika nyelvén, viszont mikor megszületett Boglárka nevű elsőszülött kislánya, bizonyossá vált benne, hogy a matematika tudománya nagyon le van maradva, Isten munkálkodásához képest.

Fiunk megszületéséig mi nem voltunk megkeresztelkedve, nem is úgy nőttünk fel, nem is volt tervezve, persze keresgettünk, filozofálgattunk világnézetek mentén, rendezgettük, rendszerbe szedtük bölcseleteinket, érlelődtünk, művelődtünk. Mikor megérkezett hozzánk első gyermekünk és megkaptuk a megtapasztalást, együtt, egyszerre gondoltuk és mondtuk ki, kereszteltessük meg a fiunkat. Mi még akkor nem vállaltuk a keresztséget, csupán megígértük a hajdúdorogi Szavicskó atyának, majd mi is elgondolkodunk rajta. Egy idő után elkerültünk Hajdúdorogról, de továbbra is ápoltuk kapcsolatunkat Istennel, de már távolabb esett addigi barátaink támogató hite, az egyház közössége. Egy évre rá feleségemmel mi is részesültünk a keresztség, az Eucharisztia és a házasság szentségében, úgy éreztük elsőszülöttünk bevonzott az egyház az erősebb hit kötelékébe.

A sorsunk Isten kegyelméből aztán Debrecenbe vezetett, éppen akkor, amikor Ákos fiunknak már hét évesen iskolai éveit kellet megkezdeni. Nyáron érkeztünk, augusztusban, amikor már minden iskolai férőhely megtelt. Munkahelyemről ebédidőben sétáltam át a Svetitsbe, hogy érdeklődjek volna-e hely egy kisdiák számára. Éppen az intézményvezető Zsuzsa nővérrel futottam össze, aki rövid bemutatkozásom és kérésem előadása után mosolyogva biztosított arról, hogy máris megnézi a jelentkezéseket. Nagy öröm ért, amikor Zsuzsa nővér arról tájékoztatott, épp ma reggel költözés miatt jelezte egy szülő gyermeke kiíratását, így éppen egy hely van az én Ákos fiamnak. – Ügyes, gondoltam magamban az Isten utjainak kifürkészhetetlenségéről, miközben eltöltött a megnyugvás, az öröm, lesz jó hely a fiamnak, lesz hova járnia iskolába.

Nagy büszkeséggel kezdtük el kisiskolás éveinket egy jó hírű katolikus iskolában. Ez persze azzal járt, hogy a keresztény életszemlélet mindinkább átitatta az iskolán, Ákoson keresztül mindennapjainkat. Vasárnaponként a templomban nem csupán iskolai kötelességünket teljesítettük, részeseivé váltunk annak a közösségnek, akik mára a szervezőlelkészségünket alkotják. Sokszor úgy érzem, hogy ezt is Ákosnak köszönhetjük, Isten tudta, hogy rajta keresztül kell megszólítania minket, akik keresik Őt. A legbiztosabb utat mutatta meg számunkra, csak tudjunk járni rajta, ne tévesszük el.

Egyszer Ákos elsős korában iskolába menet megkérdezte csodálkozva tőlem:

A kérdésen elgondolkodva értettem meg, hogy rajta van a fiam ezen úton, egy biztonságos ösvényen, ahol rajtunk kívül még sokan vigyáznak rá.

Most elérkezett útjának egy fontos állomásához ahol még nem járt, ahova örömmel kísérjük el mindannyian, és büszkék vagyunk rá, hogy itt lehet. Ezen az úton most találkozik Valakivel, aki eddig is figyelemmel kísérte, óvta lépéseit.

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum