Örök nyugalomra helyezték „Krisztus Urunknak hűséges barátját”

Kriskó Miklós görögkatolikus áldozópap a szentségekkel megerősítve 2017. augusztus 18-án, életének 86. évében hazatért a mindent mélységes bölcsességgel intéző Teremtőjéhez. Szeptember 2-án helyezték örök nyugalomra a kállósemjéni görögkatolikus templomban végzett szertartás után. Szeretetét, derűjét szívükben őrzi: felesége: Iringó; élő gyermekei: Ildikó, Miklós és Emese; 12 unokája, 2 dédunokája, menyei és vői, sógorai, sógornői, keresztgyerekei, a Mosonyi és Eördögh család, a kiterjedt rokonság, valamint a szeretett kállósemjéni és a budai egyházközség hívei, és mindazok, akik ismerték és szerették. Különleges tisztelettel búcsúztatták el szeptember 2-án a görögkatolikus főpásztorok: Kocsis Fülöp metropolita, Orosz Atanáz püspök, Szocska Ábel apostoli kormányzó és Keresztes Szilárd, nyugalmazott püspök. A szertartáson számos paptestvér, rokon, ismerős és barát vett részt. Búcsúbeszédet dr. Papp Miklós atya mondott. 

Búcsúbeszéd Kriskó Miklós atya temetésén 

Kedves imádságban gyászoló Testvérek! 

Milyen szép szeretettel vesszük körül Miklós atyát, együtt imádkozva a család, a görögkatolikus egyház, Kállósemjén! A család búcsúzik a férjtől, az apától, az egyház búcsúzik szolgájától, Kállósemjén búcsúzik a papjától. Miklós atya már Isten színe előtt áll, és viszi élete gyömölcseit. Gyönyörű gyümölcsei vannak, nincs rá mód, hogy gazdag papi életének minden gyümölcsét felidézzük. Csak 4 gyümölcsöt szeretném, ha jobban megköszönnénk az Istennek.

Kriskó Miklós atya életének első gyümölcse a hűség. Bárkit kérdezünk róla, mindenki vallomásában előfordul a „hűséges” jelző. Ő maga a megtestesült hűség.

Hűséges volt mindenekelőtt Istenhez. Egész életében hűségesen imádkozott, pontosan végezte a szertartásokat, nagy bűnök, botrányok nélkül élte papi életét. Mennyire szerette az ősi hagyományokat megtartani: szeretett abban a kállósemjéni templomban imádkozni, aminek a szentélye az 1200-as években épült, papok sora imádkozott itt keleti módon. Hűségesen ragaszkodott a hajnali feltámadási szertartáshoz, mert az úgy „ősi”. Hűséges volt mindenkori püspökéhez, az egyházmegye elöljáróihoz, püspöki tanácsos is volt. Hűségesen kijárt négy tanyára kerékpárral, lovasszekérrel, zord időkben is, hogy a szentségek eljuthassanak azokhoz a hívekhez is. Hűségesen tanított minket a hiteles egyházi tanításra: még idősebb korában is mindig leírta a prédikációit, hogy összeszedetten álljon a hívei elé. Hűségesen szolgáltatta ki a szentségeket, s még nyugdíjas korában is ezrek számítottak rá a budai görög és római katolikus templomokban, hogy nála gyónhassanak. S sokan hallottuk tőle a hűségre való felhívást, bármit is gyóntunk, elkeseredtünk, bűnökkel küszködtünk: „Te csak légy hűséges fia az Istennek”.

Aztán hűséges volt Kállósemjénhez. Kivételes papi útja volt, hiszen itt született és egész életében is itt szolgált papként. Tudjuk, van annak áldásos ereje, amikor a papokat helyezik, hiszen tud frissülni maga a pap és az egyházközség is. De ma érdemes azt is meggondolni: van értéke a tartós helyben maradásnak is. A keleti egyháznál ismerős ez, hiszen a szerzetesek sokszor élethossziglan abban a kolostorban maradnak, ahová beléptek, s tartós helyben maradásukkal szentelik meg a teret és az időt. Miklós atya azért maradt tartósan Semjénben, mert az itt szolgáló édesapja volt a debreceni bombamerénylet egyetlen túlélője, s az volt a kívánsága, hogy a fia folytathassa itt a szolgálatot. Miklós atya számára Kállósemjén maga volt egy kis mennyország. Nagyon szerette a közösséget, a falu családjait, még nyugdíjas korában is szívesen visszajárt az ünnepi eseményekre, s jó szívvel érdeklődött a falu családjairól. Nyugdíjas otthona tele van a kállósemjéni templomról készített festményekkel, s még semjéni földet is őrzött magánál egy kis zacskóban. Az ő tartós hűségének egyik legszebb gyümölcse az a békesség, ami Kállósemjénre jellemző. Még ha elfogultan vallom is, de talán nincs minden lakóhelyen olyan béke, mint itt. Itt egy gyönyörű békesség a jellemző a görögkatolikus egyház és más felekezetek között, az egyházak és az önkormányzat, az iskola, a családok között. A két Kriskó, Elek és a fia, Miklós mintegy 100 évig szolgáltak Kállósemjénben, s olyan békességet hagytak ránk, amit őrizni kell. Amikor a zsinat előtt a protestáns templomba még nem is nagyon léptünk be, ők már akkor segítették berendezni a templomot. Híresek voltak arról és kitüntetést is kaptak, hogy zsidó családokat mentettek a világháború idején. A három felekezet papjai barátságosan, olykor viccelődve mentek az iskolába hittant tanítani, még a keserves történelmi időkben is. Nálunk még a cigány testvérekkel is más a kapcsolat, itt templomot nem törtek fel, itt mindenki tisztelte a vallást. Miklós atya koporsójánál nagyon meg kell foganunk, hogy ezt a békességet őrizni akarjuk. Ma túl gyors a világ, sok a vándorlás, könnyű bomlasztani. Természetesen szabad másként gondolkodni, fontos a jó vita, de a békesség az első, s nem szabad bomlasztani, bántani. Minden vezetőnek, itt lakónak nagy felelőssége van a békesség őrzésében – ezzel vagyunk mi is hűségesek a Kriskó atyák 100 éves szolgálatához.

S nem utolsó sorban hűséges volt Magyarországhoz, a magyarsághoz. Úgy indult az élete, mint Szent II. János Pál pápáé: mindkét diktatúrát megtapasztalta. A parókián laktak a náci tisztek, majd amikor betörtek az oroszok, a fő utcán tankkal végigvonulva tapostak el állatot és embert egyaránt. Miklós atya látta a diktatúrákat, átélt sok szörnyűséget, nem is ragadta el soha semmilyen ideológia, párt. Tudta, hogy hűségesnek elsősorban Magyarországhoz kell lenni. Az otthonában és a templomban is szeretettel őrzött magyar zászlót, nagyban előmozdította a hősi emlékművek felállítását, tisztelettel részt a nemzeti ünnepeken. Papszentelési jelmondata is ez volt: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koszorúját!” (Jel 2,10) Miklós atya hűséges volt mindhalálig, megérdemli a győzelem koszorúját.

Élete másik említésre méltó gyümölcse a „szent ügy” elszánt szolgálata. Mindannyian hallottuk tőle édesapja híres felajánlását: „Egyik fiamat a hazának adom, másikat az Istennek.” Egyik fia 18 évesen hősi halált halt az országért. Másik fia, Miklós atya is majdnem meghalt egy súlyos betegségben 18 évesen, de csodás módon meggyógyult. Ezt a gyógyulását még a halálos ágyán is emlegette: „vele célja volt az Istennek, az ő élete ajándék az Istentől, neki gyümölcsöket kellett teremni.” Úgy is vetette bele magát a papi szolgálatba, mint aki életét ajándéknak tartja, s szolgálatával tartozik meghálálni a Gondviselés gyógyítását. Olyannak ismertük, mint aki a szent ügy embere. Krisztusnak is volt egy „ügye”: hogy ismerjük meg a szerető Atyát, legyen meg az Ő akarata. Krisztus egyetlen ügye, amit minden Liturgián felemlítünk: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy mindaz aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Krisztus megtestesülése, tanítása, kereszthalála és feltáamdása is ennek az egyetlen „ügynek” a szolgálata. Miklós atya is ebbe az ügybe állt bele. S ez az ügy ajándékozott neki egy dinamikát: nem fáradt el, hihetetlen energia működött benne. Az ügy szolgálata ajándékozott neki egy megdönthetetlen bizalmat, jó kedvet. Nem egyszerűen optimizmus, jó kedv működött benne, attól sokkal több: benne élővé vált az evangélium örömhíre. Volt jó szava mindenkihez, nem őrizte a sérelmeket. Csodálatos benne, hogy tudott tartósan egy helyen szolgálni anélkül, hogy sérelmek felgyülemlettek volna. Elkerülhetetlen a papi szolgálatban, hogy okozzunk sebeket, akár gyarlóságunkból, akár gyengeségünkből, nem tud minden mindig a legjobban sikerülni. Neki sikerült ezeket uralni, s úgy köszön most el tőlünk, hogy nincs békétlenség mögötte. A szent ügy feltéten szolgálata tartást is adott neki. Még akkor is, amikor gyönyörű leányát, Iringót elveszítette. Lánya halála olyan sebet ejtett a szívén, amit hátralévő éltében már mindig viselt. Mégis, emlékszem a lánya temetése utáni első itthoni misére. Potyogtak a könnyei, de mondta az imádságot. A szent ügyben akkor is folytatta szolgálatát. Nagyszerű lenne ezt tőle eltanulni! Egyikőnk sem egyszerűen házat épít, gyereket nevel, tanít, vállalkozik, embereket szolgál ki, vagy betegségekkel kínlódik. Mindannyiunknak hívatása van, mindannyian az Úr nagy szőlőskertében vagyunk, mindannyian a szent ügyben állunk. Bárha fel tudnánk ezt idézni, amikor megfáradunk a munkában, a szolgálatban, amikor sok a miért, vagy nagy fájdalmunk van. Ha az „ügy” magasabb szintjére emelnénk tekintetünket, mi is tudnánk hihetetlen erőt, dinamikát, jó kedvet kapni.

Miklós atya életének csodálatos gyümölcse, hogy szeretett terepen szolgálni, az emberek között lenni. Hívtuk mi „Tisztelendő úrnak”, „Miklós atyának, „Mityu bácsinak”, „Tanácsos úrnak”, s mindegyik mögött tisztelet és szeretet van. Érdemes életének ezt a gyümölcsét is értékelni! Hiszen a nyugati egyházban nagy tisztelete van a pápának, a keleti egyházban a szentéletű szerzeteseknek – de a terepen szolgáló papoknak is van egy sajátos méltóságuk, ami tiszteletet érdemel. Mi ez a sajátos méltóság? Az egyház tanítása szerint a püspökök méltóságának gyökere, hogy Krisztus teljes papságát élik és jelenítik meg. A szerzetesek méltósága, hogy fogadalmaikkal előremutatnak az érkező Isten országa felé. A világban szolgáló keresztény anyák, dolgozók feladata, hogy megszenteljék a világot. De mi a saját hivatása, méltósága a terepen szolgáló papnak? Az egyház csodálatos tanítása szerint az ő hivatása az, hogy Krisztus jelenlétét vigye az emberek közé. Krisztus kenózisának a folytatója: Krisztus szerényen, szegényen lépett az emberek közé, külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Miklós atya ennek kenózisnak a csodaszép folytatója volt: szeretett az emberek között lenni, találkozni családokkal, beszélgetni mindenkivel. Nem urias életet, egész életében szerény volt. Ezt a szeretet nem lehet tanulni. Sok mindent a papi szolgálatból lehet tanulni, de azt, hogy valaki szeressen terepen lenni, szeresse az embereket, ezt nem lehet tanulni, ez az Isten kenózisának az átragyogása. Persze az ő papi életének is vannak maradandó vívmányai: épített parókiát, készült az ő idejében harang, kifestette a templomot, megkeresztelt majdnem 2000 embert, eltemetett majdnem 1000-et, s majdnem 1000 párt esketett meg. Mégis papi élete legnagyobb teljesítménye a jelenlét: Krisztus jelenlétének, velünk létének, szeretető létének a közvetítése.

Hiszem azt, hogy szeretethimnusz fordítva is igaz. Szent Pál a szeretetről szóló himnuszban azt írja: szólhatok az emberek vagy angyalok nyelvén, odaadhatok mindent a szegényeknek, dolgozhatok rengeteget, lehetnek nagy vívmányaim – de ha szeretet nincs bennem, semmit sem érek. Hiszem azt, hogy ez fordítva is igaz: ha nem is teszek mindent, de amit teszek, azt szeretettel, akkor az nagyon sok. Miklós atya sem tett mindent: nem szervezett utat a Szentföldre, nem mondott nehéz filozófiai beszédet. De amit tett, azt nagy szeretettel tette – s ez nagyon sok. Ha nem hinnénk ebben, nem is mernénk papok, püspökök lenni, hiszen mindent nem tudunk tenni. Egyoldalúak vagyunk, igyekszünk azért szélesen szolgálni, de a legfontosabb az, hogy teljes szívvel adjuk bele magunkat abba, amit teszünk. Ő maga is buzgón merített azokból a szentekből, akik így szolgáltak. A hívek megérzik azt, ha a pap szereti őket, s szerettünk is vele ünnepelni keresztelőn, elsőáldozáson, házasságkötésen, családi, önkormányzati, iskolai ünnepségeken. De a gondjainkat is szívesen raktuk rá. Mennyi családi feszültség, személyes gond, betegség, gyász, amit rá raktunk! Olyan volt, mint Isten báránya, aki a mi gondjainkat vette magára. S olyan lett, mint az ikonosztáz Krisztus-ikonja, amire az van írva: „Jertek hozzám, akik az élet terheitől megfáradtatok, s én megenyhítelek titeket!” Krisztus ikonja volt közöttünk, aki meseszerűen nem oldotta meg a bajainkat, de vigasztalást mindig adott, derűjéből, hűségéből, „makacs hitéből” mindig adott. Talán innen is fakadhatott, hogy működése alatt hárman is vonzódást kaptunk a papi hivatáshoz Kállósemjénből. Mindhármunkban dobog a terepen való szolgálat szeretete, így papságunkban az ő papsága is folytatódik. S így alakult ki életének talán legszebb negyedik gyümölcse: egy mélységes barátság Krisztussal. Már nyugdíjas volt, amikor a budai templom sekrestyéjében öltözködtünk, a nagypénteki sírbatételre készülve. Ott oldalt, csöndesen arról beszélt, hogy készül a „Barátjának, Krisztus Urunknak” a sírbatételére, aki annyiszor megsegítette őt. Olyan meleg szavakkal és tisztelettel beszélt a Barátjáról, ahogy azt még soha, senkitől nem hallottam. Azért érdekes ez, mert gyermekkorunkban elindulunk a nagy Isten felé: kedvesnek találjuk, könnyen tegezzük – s képesek vagyunk ebbe a „bratyizós hangnembe” beleragadni, fekve imádkozni, s az ima szavait összedobálni. Később ezt ki tudjuk nőni, amikor találkozunk intelligens orvosprofesszorral, egy alkalmazottairól jó szívvel gondoskodó vállalkozóval, vagy empatikus tanáremberrel. S a csodálat kitágulhat Istenre: milyen intelligens, gondoskodó, pedagógus lehet az Isten! S elindulhat egy tiszteletteljes vallásos élet, tiszteletteljes hangnem Isten felé, intelligens vallásosság. Mégis a hit útjának nem ez a csúcsa, hanem a mély barátság Krisztus Urunkkal. Miklós atya ide eljutott. Egy olyan barátságba, amiben volt tisztelet, de mély szívű barátság is. Azt hiszem, innen származott az, hogy tudott az emberekkel, a terepen barátságos lenni. Ha megadjuk Istennek, ami az Istené, akkor meg fogjuk tudni adni az embernek is azt, ami az emberé.

Sorolhatnánk még Kriskó Miklós atya életének gyümölcseit, de már maga szólna rám szerényen, hogy hagyjam abba. Ám azt is látnunk kell, hogy kik tették lehetővé ezt a sok szép gyümölcsöt. Nagyon sokat köszönhet és köszönhetünk feleségének, Iringó tisztelendőasszonynak, akivel 60 évi házasságban éltek boldogan együtt. Milyen nehéz volt akkor az indulás, mennyi nehézséggel kellett akkor egy induló papi házaspárnak szembe néznie! Milyen sokat tett Iringó tisztelendőasszony is, hogy a Liturgián igényes legyen az ének, hogy a templom tényleg öltözzön ünneplőbe az ünnepekre, hogy a hívek közösséggé alakuljanak! Egy férfiember hatalmas dolgokra képes, ha az otthona rendben van, ha a házastársa támogatja. S csak úgy hozhatott ilyen szép gyümölcsöket a papi házasság, ha a feleség nem „csak” anya és feleség, hanem elkötelezetten komolyan veszi papnéi hivatását, ha ő is beáll teljes életével, családjával az „ügybe”. A papi családi élet kettős: valahogy több kegyelem adatik, de több nehézség is. Több kegyelem, hogy a szertartások, a Biblia, a teológia, az egyházi élet valahogy közelebb van, s ebből sok-sok jó fakad. De a nehézségek is fokozottabbak: amikor az ünnepi asztal mellől is feláll a pap, mert menni kell, amikor a családnak alkalmazkodnia kell az egyházközséghez. Mindez akkor tud harmonikusan működni, ha a papi feleség társ a „több” kegyelem felfogásában, de a több nehézség viselésében is.

S felesége mellett búcsúznak most Miklós atyától a gyermekei is: Ildikó, Miklós és Emese, valamint a szeretett unokái. Amikor apánkat temetjük, abban van egy misztérium. Különleges esemény. Amikor apánk leteszi a maga küzdelmét, akkor összes erejét átadja nekünk. Ő megküzdötte a maga történelmi harcát, s most átadja az erejét, hogy folytassák a gyermekei az „ügy” szolgálatát. Ti hűségesen meg is teszitek, s édesapátok díszei vagytok a magatok életében, szolgálatában. Biztos vagyok benne, bármikor fogtok édesapátok sírjához eljönni, megkapjátok az ő erejét, vidámságát, hitét. Misztikus módon Krisztus sírjánál mi nem egyszerűen csak fájdalmat érzünk, hanem hihetetlen erőt: a sír üres! Azóta minden sír részesül Krisztus sírjának erejéből, így a keresztényként a sírnál nem csak szomorúságot és fájdalmat érzünk, hanem mintha élnének elhunytjaink: szólnak, bíztatnak, erőt adnak.

A papi temetés egyik zárószimbóluma, hogy egy püspöki kéz szent olajjal leönti az áldozópap arcát, testét. Izgalmas módon az olaj és a püspöki kéz az indulásnál is jelen volt. A szent olaj, amikor élete kezdetén a keresztelésben és a bérmálásban megkenték Miklós atya testét, hogy bontakozzon ki benne a Lélek ajándéka, hozzon majd jó gyümölcsöket. S papsága kezdetén a püspöki kéz, ami közvetítette az isteni kegyelmet, „ami a gyöngéket erőssé teszi, s gyarlókat tökéletessé”. A családi, a papi élet minden gyümölcsét igazán az tette lehetővé, hogy Isten kegyeleme jelen volt. Minden sikerünk, gyümölcsünk, vívmányunk sohasem pusztán emberi teljesítmény, soha nem lehetünk gőgösek. Minden gyümölcs a kegyelemmel való szabad együttműködés eredménye. Ez a kegyelem volt vele élete és papsága indulásakor, ez kísérte végig életében, s ez jelen volt haldoklásában is. Az utolsó kenetben megerősödve, utoljára imádságokat mondva halt meg. Most azért öntjük le olajjal, mert hisszük, hogy nem egyszerűen meghalt, hanem hazatért, s végső beteljesedéséhez az Isten irgalma kell. Bocsássa meg bűneit, törölje le arca ikonjáról a történelem porát, s úgy fogadja mennyei otthonába.

Miklós atya jövőre ünnepelte volna 60 éves gyémántlakodalmát és gyémántmiséjét. Nagyon készült rá. Ezt már a mennyei otthonban ünnepli meg. A szíve Kállósemjénben lesz eltemetve, a lelke a mennyei Liturgián imádkozik. S így eltávozván is velünk lesz. 

Végtelen Isten! Hálásan köszönjük, hogy Miklós atyában ilyen férjet, apát, testvért, papot, s barátot ajándékoztál nekünk! Ámen.

Forrás és fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye