COFFEE PANNONIA
A mélységből kiáltok hozzád, Uram! (Zsolt130,1)
P. Tóth Nóra írása.
Letettél engem a verem mélyére,
a sötétségbe s a halál árnyékába. (Zsolt88,7)
Mély verembe estem…az év legsötétebb napjába. De nem csak a fény kevés már így karácsony előtt három nappal. Lelkünk ott vergődik egy magas, meredek falú csapdában, nincs lejjebb már, csak fölfelé. Magadba zuhantan ülsz, olykor pedig őrült tempóban rohansz körbe-körbe kapaszkodót keresve. Hajad szétzilálódik, csapzott, ruhád kopott és megviselt, arcod nyúzott, szemed fénye is csak emléke egykori felcsillanásainak. Igen, ide jutottál. S ha jobban belegondolsz, magad taszítottad le. Hisz nem mertél leülni, nem akartál kiszállni, nem tudtál szabadulni… S most ki húz ki innen? Ki nyújtja le megmentő kezét egyetlen kapaszkodóként, hogy kijuss?
Egyik novemberben történt, hogy valaki beleesett egy építkezési gödörbe. Sötét volt, szokatlanul hideg és oly néptelen az utca. A lentrekedt ember hiába próbálkozott, nem tudott kimászni. A térkamerák tanúsága szerint azonban arra járt egy fiatalember. A gödör szélére állt. Kezének segítő gesztusa azonban elmaradt. A telefonját vette elő, hogy lefényképezze az ott vergődő embert. Majd bezsebelve a kattintásvadász fotót, továbbállt. Utolsó kép készült arról az emberről élve, másnapra megfagyott.
Ott csücsülsz sötét lélekszobád magányában, s a gondolat befészkeli magát minden porcikádba: az Isten saját képére teremtette az embert.
Utószó
Ha karácsonyi ajándékot kérhetnék, így hangzana: Oh, Uram, te legyél mégis irgalmasabb velem!
P. Tóth Nóra
