COFFEE PANNONIA
Adventi nyugalom
Rubóczkiné Kiss Hajnalka írása.
Ma hajnalban, ahogy félálomban botorkáltam a lágy ébresztőnek szánt zenét ordító telefonom felé, az villant be az agyamba, hogy ilyen nyugodalmas adventem már régen volt.
Mindig is tudtam, hogy a Jóistennek rendkívüli a humorérzéke, ám a legutóbbi tanításakor egyenest francia bohózatba illő, finoman csavaros eljárást prezentált számomra. Hogy érthető legyen, miért mondom ezt, jobb, ha a legelején kezdem.
Az igazat megvallva, én hajlamos vagyok a pléh búgócsigát is megszégyenítve, folyamatosan pörögni. És mint ahogy az a búgócsigáknál lenni szokott, egy idő után hangot is adok ki magamból. Na ja. Rendszerint nyígok, hogy én már nem bírom ezt az iramot. Meg hogy csendességre vágyom. Meg lassulásra. Meg csupa ilyen zen-izékre. De persze azért mindenütt ott vagyok. Igaziból és virtuálisan is. Mert nem akarok kimaradni/lemaradni/elmaradni… nyugton maradni.
A valós világban ezért például az értekezletek különösen megterhelőek számomra. Ha választanom kellene harminc, szaloncukor mámortól túlpörgött hatodikos és egy húszperces értekezlet között, minden gondolkodás nélkül az elsőt választanám. Annál is inkább, mert az ilyen megbeszéléseken előbb-utóbb én is úgy kezdek el viselkedni, mint az említett, becukrozott korosztály. (A küzdelmem általában diszkrét hintázással kezdődig és vad fiókrendezéssel zárul. Még jó, hogy a reggeli értekezletek nem túl hosszasak, mert ha tovább tartana a móka, szerintem előbb-utóbb még a mellettem tanyázó kollégákat is böködném a ceruzám hegyével.)
Online pedig rendszerint úgy viselkedem, mint egy kofa. Veszem és osztom a tartalmakat, mintha folyamatosan valami zajos, virtuális piactéren lennék. Nem csoda, ha emiatt szinte odanő a telefon és a klaviatúra a kezemhez. Az ismerőseim pedig teljesen természetesnek veszik, hogy vacsoraidő után is elérhető vagyok, úgyhogy üzennek, amint valami eszükbe jut. Én meg azonnal vissza is üzenek. Az agyam pedig készenlétben áll 0/24-ben, mint karácsonyi vásár idején a TEK.
Az idei advent elején sem volt ez másként. Köröztem, mint ringlispíl a búcsúban, miközben aláfestő zenének végtelenített kokodzsábóként nyomtam a nyafogást. Egészen addig, míg valaki ki nem húzta a körhinta kábelét a konnektorból: feltörték a közösségi oldalamat, el is foglalták, és így kiűzettem a virtuális Paradicsomból.
Az első reakcióm azonban, számomra is érthetetlen módon, nem a sokk volt. Valami kellemes, nyugalmas nosztalgia töltött inkább el. Örültem, hogy (elég) öreg vagyok, és megtanulhattam egy csomó olyan dolgot, amit ugyan nem használok most épp semmire, de még jól jöhet bármikor. Ilyen mondjuk a tésztagyúrás. Meg az élet a közösségi oldalak nélkül.
Azért közzétettem egy fogalmazványt a férjem segítségével, nehogy az ismerőseim sokkot kapjanak, ha valaki a nevemben hirtelen partizánkodni kezdene az oldalam segítségével. Fene sem szeretne a bulvárlapok címlapjára kerülni azzal, hogy korosodó, vidéki tanárnőként épp most tört át a NASA biztonsági tűzfalán. (Az egyéb karrierekről már nem is beszélve…)
És tényleg jól megvoltam. Lelassultam, a telefonomról teljesen megfeledkeztem. És bár a gép előtt így is eleget ültem a munka miatt, nagyjából csendesség vett körül. A fontos dolgokkal így is elért mindenki, aki akart, a kevésbé fontosakkal pedig megvárták a személyes találkozást. Már nem töltöttem az időmet azzal, hogy a gyűjtögető, digitális ősasszonyként bóklásszam a neten. Sőt! Nehezen hihető, de beláttam azt is, hogy a világ gyönyörűen működik az én bölcs posztjaim nélkül is.
Azt hiszem, ennél jobban nem is koppinthatott volna az orromra az Úr. Megkaptam az elcsendesedést, amiért nyávogtam, és közben rá kellett jönnöm, hogy gyakran én magam generálom saját magamnak az eszeveszett pörgést. Már csak az a kérdés, mihez kezdek a közeljövőben ezzel a tudással.
(Mindenesetre, mióta visszatértem, lecsekkoltam az összes csoportomat és belájkoltam a volt tanítványaim összes cuki kisbabáját. Most pedig épp macskás videókat nézek.)
Rubóczkiné Kiss Hajnalka
