„A szél ott fúj, ahol akar. Hallod zúgását, de nem tudod, honnan jő, és hová megy.” – Ugyanígy vagyunk ezzel mindannyian, akik a papságra készülünk. A meghívás nem valami előre eltervezett dolog, melyre felkészülhetünk. Nem mi döntjük el, mikor kapjuk, hol találunk rá. Sokszor küzdünk mellette vagy éppen ellene, de mi egyedül csak felelhetünk rá. Csak éberen figyeljünk, mert amint a szél ott fúj, ahol akar, úgy Isten meghívása is bárhol és bármikor elérhet bennünket.

A meghívást elfogadni és felelni rá, csak az első lépés. A hivatást táplálni és mélyíteni kell lelkünkben és életünkben. Ennek a hosszú és megpróbáltatásoktól sem mentes, ám boldog építkezésnek megkoronázása egyetlen, semmivel vissza nem adható, kegyelemmel teli pillanat: a püspök a szentelendő fejére helyezi kezét és elmondja felette a szentelési imát.

Augusztus 6-án, Úrszínváltozás ünnepén ezt a pillanatot élhette meg Dobos András, aki közel két éven keresztül látta el diakónusi szolgálatát püspöki titkárként. Most azonban a Szentlélek kegyelméből nagyobb feladat vár rá: a papszentelésben kapott méltóság – mint ahogy azt Kocsis Fülöp megyéspüspök a szentelési liturgián mondott beszédében is kiemelte – nagyobb méltóság, mint az angyaloké, hiszen az ő kezébe adja Isten az áldozat-bemutatás hatalmát. Úrszínváltozás ünnepe és a papszentelés közötti kapcsolatra utalva pedig a főpásztor elmondta: „Jézus Krisztus személyét veszi magára az áldozópap, amikor áldozópappá szentelik. András testvérünknek Istennel való találkozása ma »léttani« változást eredményez, és valóban magára ölti Krisztust, az Ő hatalmát. Ettől kezdve egész lénye sugározni fogja azt a dicsőséget, amelyet az Isten kedvelt Fia, Jézus Krisztus megmutatott a Tábor-hegyen.”

Dobos Andrással áldozópappá szentelése előtt beszélgettünk hivatásáról, diakónusi szolgálatáról és a papságra való készületéről.

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum