Az utolsó hét igazán különös volt. Mindannyian tettük a dolgunkat. Sürögtünk-forogtunk egymás mellett a sok teendő között. Izgultunk, hogy vajon minden vendég gond és baj nélkül megérkezik-e, minden rendben zajlik-e majd. Nyugtató volt azonban, hogy tudtuk, gondos és lelkes emberek állnak mögöttünk, akik minden apróságra odafigyelnek, és erejükkel cseppet sem takarékoskodva fáradoznak, hogy semmilyen járulékos dolog el ne vonhassa figyelmünket a lényegről. Ennek ellenére természetesen tele voltunk izgalommal és már valamennyien vártuk, nagyon vártuk a szombatot. Meg persze Benedeket.

Ezen a héten ugyanis ő lelkigyakorlaton készült szentelésére. Különös volt előző este, hogy felesége nélküle érkezik hozzánk, az új családjához. Hogy másnap nem együtt indultunk a közös Szent Liturgiára, s már rengeteg vendég jelen volt, amikor ő még sehol. S amikor végre megérkezett csupán egy kézszorításra, rövid testvéri köszöntésre s néhány praktikus dolog gyors megvitatására volt alkalmunk. Most elmaradt az ’előző esti nagy beszélgetés’, ami máskor mindig megelőzte élete fontos eseményeit. A család javának azonban még ilyen szertartás előtti rövid találkozásban sem lehetett része. Ők csak a templomban pillanthatták meg, amikor a papság kíséretében, alszerpapi öltözékében, kereszttel a kezében megérkezett a Liturgiára. Nem történhetett sem kézszorítás, sem rövid üdvözlés. Legfeljebb a tekintetek találkozhattak, és a mosolyok köszönthették egymást.

Különös volt ez a találkozás. Valami újjal bírt. A maga derűs némaságában, visszafogott szótlanságában. Valahogy olyan különállónak éreztem Benedeket, – és nem azért, mert a szertartás első felén végig a templom közepén állt. Aztán elkezdtünk közösen beszélgetni, de nem egymással, és nem a saját okoskodásainkkal. Hanem a liturgia imádkozásával. Mindenki a maga valójával. Amikor pedig bevezették a szentélybe, és az oltár többszöri megkerülése és megcsókolása után Püspök atya a kezét fejére téve imádkozott a Szentlélek megszentelő kegyelméért, majd amikor megkapta diakónusi viseletének darabjait, úgy éreztem, hogy most kezd igazán kibontakozni a szavak nélküli társalgás. Itt most életek találkoznak.

Benedek élete találkozik a többiekével: a már fölszenteltekével, akik szintén átélték ezt a misztériumot; az egyházközség híveinek életével, akikével oly sok a közös imaélmény, akik gyermekkorától látták a templom körül felcseperedni; a testvérei életével, akikével közös tőről származik a sajátja; édesapjáéval, aki nemzette; édesanyjáéval, aki világra hozva életet adott neki és oly sok lemondással idáig segítette, felesége életével, akivel most már együtt szolgálja Istent és az ő népét. És Benedek élete újólag, sokkal erősebb kötelékkel találkozik Mestere életével…

…ezek a gondolatok jutottak ma eszembe, amikor a füstölőt átadtam Benedeknek, ő pedig tömjént tett rá, majd vitte tovább Esperes úrnak, hogy áldást kérve, általa terjedjen szét a templomban az Isten jelenlétét jelző illatos füst. Ekkor értettem meg, hogy a bátyám többé már nem ministráns, mint én, ő most már közvetítő. Esperes atya és köztem, a pap és a hívek közt, az emberek és Krisztus között. Világossá vált, hogy miért is érezhettem őt olyan másnak, kicsit különállónak. Mert amikor tegnap belépett a templomba, már felsejlett ábrázatán az a lelki tudatosság, hogy ő is elhiszi és vallja Szent Pál szavait: „… engem anyám méhétől fogva kiválasztott…”

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum