PANNÓNIA KÁVÉHÁZ
Úton Jézussal
Tóth Veronika a tél utolsó hónapjának dermesztő hidegségében karácsonyi emlékeit idézte fel. Az emlék szeretetteli melegsége talán szíveket nyitogat ünnepek után is.
A pandémia második szent karácsonyi ünnepének szebbé és könnyebbé tevésén munkálkodtunk kis csoportunkkal: már csak egy hét volt hátra szentestéig.
Valamennyien azt a boldog fáradtságot éreztük, hogy most aztán nagyon jól dolgoztunk, sikeresen tudtunk élelmiszercsomaggal, ruhaneművel, egyéb használati tárgyakkal segíteni közel 50 családon. 800 imakönyvvel a környék időseit, napi rendszerességgel 40 család részére pékárut, kenyeret osztottunk. Egy kis megérdemelt nyugalomra, csendre és pihenésre vágytunk...
Nem sejtettem, hogy a Jóisten milyen kihívást, találkozást tartogat a számunkra.
Pityegett a telefonom: figyelmeztetett, hogy feltétlenül nézzem meg, olvassam el az e-mailt, mely a postaládámban landolt.
Egy 14 éves kislány segély kiáltását kaptam meg mint segélyszervezetünk csoportvezetője. Az egyik szomszédos településről érkezett a kérés egy kislánytól, nevezzük most egyszerűen Gyöngyvirágnak.
A levelet olvasva a döbbenet, a tehetetlenség érzése kerített hatalmába, a fájdalom, amit éreztem, szinte mardosta lelkemet az első percekben.
Nagyon nagy a bajról számolt be Gyöngyvirág. A szülei házassága tönkrement. Házukat elárverezték. Minden használati tárgyukat, ruháikat, irataikat kidobták. A nagymama fogadta be őket szerény otthonába.
Az e-mail címen kívül csak a kislány és a település neve állt rendelkezésemre.
- Istenem, jöjj segítségemre! Szeretnék segíteni ennek a lánynak. Hogyan kezdjek hozzá? – fohászkodtam az Atyához.
- Mit is kér ez a kislány? Anyukának munkát, megélhetést, magának egy laptopot szeretne.
- Meg kell keresnem még az ünnepek előtt, felnőttek jelenlétében kell vele találkoznom.
- Hol és hogyan fogom megtalálni?
- Szombat van, hivataloktól sem kérhetek segítséget.
- Hát persze ismerem az iskolaigazgatót, ráírok, ő fog tudni segítséget adni – így gondolkodtam magamban, kérdésről kérdésre jutva előrébb a megoldás felé.
Mire minden kész lett, megszereztem a szükséges információkat, kiderült, a nagymamának van telefonja, felgyorsulnak az események.
Úton vagyunk Jézussal.
Éva barátnőmmel a telefonos egyeztetést követően alapvető élelmiszerből és egyéb szükséges eszközökből álló csomagot vittünk ki először.
Közben a közösségi portálon magam is segítségül hívtam a jóakaratú embereket, hogy bárki bármivel tudna, segítsen, de az ünnep közelsége miatt lankadt lelkesedéssel találkoztam csupán.
Pedig milyen jó lenne, ha az adományozás az egész évre kiterjedne, hatékonyabban tudnánk a bajban levőket segíteni, s nem csak karácsony körül…
Nyíregyházáról boldog emlékű Andrea lányom kedves főiskolai tanárnője azonban jelezte, hogy ő és a családja, középiskolás lányával és annak barátnőjével szívesen segít, ráadásul másnap el is hozzák az összegyűjtött adományokat. Egy személyes találkozásnak nagyon örültek volna. Gyöngyvirágot szeretné látni a tanárnő és a lánya.
A találkozás felejthetetlen volt. Számomra akkor, ott, nézve a két kamasz lány önfeledt beszélgetését, örömét – az adakozás, a megajándékozottság és az irgalmasság örömét –, ott a szeretetteli csendben született meg igazán Kisjézus.
A szoba melegséggel telítődött, pedig ablakán utat tört magának a hideg.
Többször látogattam azóta Gyöngyvirágot. Mondhatom, nem csak karácsonykor volt szüksége arra, hogy megnyissuk előtte szívünket.
Talán jut egy kis melegség még a februári hidegben azoknak, aki szíved szólítják szükségükben.
Tóth Veronika
