Egy fegyveres, bőrpáncélos, lovas ember jelenik meg előttünk, öltözete alapján azt hihetnénk, hogy a tizedik századból poroszkált elő.

Szablya lóg az oldalán, kezében íj, veretes övén tegez, ivótülök, vászontarsoly, kés. Izzadt fején szőrmekarimás süveg, lábán könnyű bőrcsizma. Talán éppen így nézhetett ki egy honfoglaló magyar – mármint a katonáskodó rétegből való. A lovas íjásznak több mint ezerévesnek tűnik a lova is, egy jól táplált, kezes, barna mén. A fanyereg alatt nemezből vert alátét, finom, puha rackabunda a kényelemért, rajta bőrből hasított nyeregfüggöny. A férfi ügetésre nógatja a kortól már kissé nehéz mozgású lovat, majd vágtába csap, kifeszíti az íját, és klaszszikusan hátrafelé fordulva – ahogyan a történelemkönyvekben le van írva – pontosan telibe talál egy német páncélos lovagot ábrázoló kartonpapírt. A közönség részéről ováció az íjász jutalma, mire tesz még néhány kört az ellenséges kartonpapírok között, kelevézt vág egy vesszőfonatú állványba, szablyával lekaszabol néhány napraforgót – így ér véget a Nyírbogáton megrendezett félórás bemutató.

A tizedik századi ember közelebb rúgtat a közönséghez, s azt mondja a nézelődőknek, hogy köszöni az elismerést és az érdeklődést, de az őseinek ő halvány árnyéka csupán, igaz, a maga részéről megtett mindent, hogy hagyományőrző előadása révén kissé közelebb hozza nekünk az ősmagyar múltat. Dalanics Zoltánnak hívják az íjászt, pár hónapja a hajdúdorogi görögkatolikus templomban voltam húsvéti istentiszteleten, akkor ismerkedtem meg vele. Ő vezette a szertartást. Egyedül miatta mentem el a föntebb ismertetett nyírbogáti harci bemutatóra is. Kíváncsi voltam rá, hogy egy pap, akit Húsvétkor átszellemült arccal láttam misézni a görögkatolikus templomban, vajon miképpen fest ősmagyar harcosöltözetben.

Dalanics Zoltán ugyanis pap: jelenleg a hajdúdorogi görögkatolikus egyházközség parókusa.

Nem azért mentem persze a hajdúdorogi Húsvétra, mert vallásos lennék, semmiféle teremtő egyistenben nem hiszek. Dalanics Zoltán miatt vettem részt az istentiszteleten is, mert azt hallottam róla, hogy a negyvenhárom éves pap roppant népszerű Hajdúdorogon. A parókus – egy hagyományőrző egyesület tagjaként – szabadidejében lovagol és íjászkodik, ebbéli minőségében szakkört is vezet, a felnőtteknek egyesületet szervez, a gyerekek pedig alig várják vele az íjászkodást. De legfőbb célja, hogy közelebb vigye az embereket Istenhez, aki a hite szerint minden élet, minden tevékenység, minden érték értelme és forrása.

Amikor fölkerestem a hajdúdorogi parókián, egyszerű fehér pólóban ült az irodájában, jegyzetelt, számolgatott, s türelmet kért, mert egy fontos számítást még be akart fejezni valami határidős pályázathoz. Mögötte a falon a pápa arcképe lógott, az íróasztalán volt egy feszület, egy laptop és egy mobiltelefon, a sarokban focilabda, az ajtó mellett üres zöldségesrekesz.

– Bocsánat, alig látok ki a munkából – szabadkozott –, lesz a héten több temetésem, keresztelőm, Erdélyből jön a templomba egy kerékpároscsoport, őket kell fogadnom, meg aztán van itt valami adóhivatali papír is. Ugye ráér?

Ráértem, úgyhogy sikerült alaposan átbeszélnünk a történelmet, nemcsak a magyar, hanem a görögkatolikus egyház hazai históriáját is. Megtudtam tőle, hogy alig egy évszázada alapították az egyházmegyét, s püspöki székhelynek Hajdúdorogot szemelték ki, de az akkori település infrastrukturális viszonyai nem voltak megfelelőek egy püspökség számára. Ezért Debrecenbe költözött az első püspök. Itt bombamerényletet kíséreltek meg ellene, amelyben három munkatársa életét vesztette, de ő életben maradt és Debrecent hátrahagyva Nyíregyházán telepedett le, amely máig a görögkatolikus püspökség székhelye. Dalanics Zoltán így Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében otthonra lelt, élő és eleven görögkatolikus keresztény hagyományba született bele 1968-ban Újfehértón. Érpatakon nevelkedett – nagyszülei hívő parasztemberek voltak, szülei gyárban dolgozó munkásemberek –, s ebből a kisfalusi miliőből került a pannonhalmi bencés gimnáziumba. Általános iskolásként, egy unokabátyja ballagásán járt először Pannonhalmán, s annyira lenyűgözte a Szent Márton hegyén emelt épület, hogy eldöntötte: ott akar tanulni ő is. Pedig gyerekkorában nem pap akart lenni, hanem mindig is színész. S habár nemcsak földrajzilag, hanem szellemileg is messze került hazulról és a gyerekkori álmaitól, a bencéseknél töltött négy évet élete legszebb esztendei közé sorolja.

– 1987-ben érettségiztem, de jószerével még mindig abból élek, amit ott szedtem össze magamnak.

Egy szerzetes szájából ott hangzott el az a mondat is, amely a papi hivatás felé fordította: „akinek van valamihez tehetsége, annak a legjobb helye az egyházban van”. Dalanics Zoltán sokáig rágódott ezen a mondaton, mert korábban meg volt róla győződve, hogy az ő legjobb helye a színpadon lenne. A tűnődés vége az lett, hogy érettségi után a nyíregyházi hittudományi főiskolára, majd a budapesti papnevelő intézetbe került kispapnak. 1994-ben szentelték pappá. Megkérdeztem tőle, hogy a színpad iránti gyermekkori vágya és a gyülekezet előtti megjelenés között lehet-e összefüggés, mire azt mondta: egy papnak jó értelemben véve szerepelnie kell, de az régen rossz, ha a liturgia a megjátszásról szól.

Négy évig tanított a hajdúdorogi görögkatolikus egyházi gimnáziumban, majd 1998-ban Beregdarócra helyezték, az ország legkeletibb csücskébe, ahol eleinte attól tartott, hogy egy ilyen kicsi faluban nem lesz mit csinálni. Végül olyan tevékeny társaságot sikerült összekovácsolnia, hogy benépesült a templom, létrejött négy egyesület, s föléledt több régi hagyomány, így a kenderszövés tudománya. Innen 2005-ben Vásárosnaményba rendelték parókusnak, amin az atya meglepődött, mert ott nem volt sem gyülekezet, sem parókia, sem templom. A legutóbbi népszámláláskor négyszázan vallották magukat görögkatolikusnak a városban, de az egyháznak hat éve még fogalma sem volt róla, hogy kik lehetnek azok.

– A Jóisten megmutatta, hogy bízni kell benne, s akkor mindent megad – emlékezett vissza a pap. – Emlékszem arra az estére, amikor eldőlt, hogy Vásárosnaményba kell mennünk, pedig mondom, nem volt ott semmink, se parókia, se hívek, semmi. Mikor igent tudtunk mondani az Isten akaratára, kiderült, hogy a feleségem kap egy tanítói állást, megtudtuk, hogy van egy ház, amelyet a püspökség hajlandó megvenni parókiának, majd a következő három évben sikerült lerakni a templom alapkövét. Fantasztikus volt megtapasztalnom, hogy a Jóisten kegyelmével hogyan képes kinőni a semmiből egy közösség. Ez nem akarat kérdése, hanem ráhagyatkozás.

Dalanics Zoltánnak időközben a családja is gyarapodott: tanítóképzőt végzett feleségével négy lányt nevelnek, a legnagyobb elsős gimnazista, a legkisebb kétéves. 2008 karácsonyán költöztek Hajdúdorogra, ahol azóta is szolgál. A magyarországi görögkatolikus egyháznak e városka a történelmi központja, ahol a tízezer lelkes népességből mintegy nyolcezren tartoznak a felekezethez.

Furcsa, hogy ugyanazt az embert láttam díszes papi öltözetben, mint akit egy tizedik századi magyar harcos viseletében. Nehezen fért össze a fejemben a két, egymástól eltérő hagyomány. A kereszténység által hirdetett, béketűrő, kedves atya képe nem egyezett ki a harcias, pogány, ősmagyar múlttal.

– Nem arról van szó, hogy vissza akarnánk menni a honfoglalás korába – mondta erre a pap –, hanem arról, hogy ha az egyik lábunkkal előre akarunk lépni, a másikkal meg kell támasztani magunkat. A társadalom életében a támaszték egyik formája a hagyomány, és a hagyományőrzésnek csak akkor van haszna, ha a puszta múltba révedés helyett előrevisz. Vagyis erőt, segítséget és hitet ad a jövőhöz. Hátrafelé nyilazunk, de közben előre vágtat velünk a ló, mert hát mondja meg, fordítva vajon mi értelme volna?

Névjegy

DALANICS ZOLTÁN

1968-ban született a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Újfehértón. A pannonhalmi bencés gimnáziumban érettségizett 1987-ben, hét évvel később szentelték görögkatolikus pappá. Jelenleg a hajdúdorogi görögkatolikus egyházközség parókusa. Szabadidejében egy hagyományőrző egyesületben lovagol és íjászkodik. Pedagógus feleségével négy gyermeket nevelnek.

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum