PANNÓNIA KÁVÉHÁZ
Nagyapám emlékére, a fiaim jövőjéért
Rubóczkiné Kiss Hajnalka megrendítő írása a háborúról.
Az én nagyapám megjárta a frontot. Gyalog jött haza a szovjet hadifogságból, a lábáról leszakadt a cipő, a lábujjai megfagytak. Nem hozott magával semmit, csak tetűt, meg egy életre szóló traumát.
Az én nagyapám itallal tompította a fájdalmát. De a háború képeit még a legerősebb alkohol sem tudta teljesen elnyomni. Előtolakodtak azok a fullasztó pálinkagőz mögül is. Olyankor nagyapám keservesen sírt. Nem úgy sírt, mint ahogy a részegek szoktak. Nagyapám nyüszített, mint a sebzett állat, és egyre csak azt hajtogatta, hogy parancsra hajította be azt a kézigránátot az ablakon. Azt hitték, az ellenség vert ott tanyát. De csak egy család volt. Egy család, egy nyolc év körüli fiúgyermekkel.
És amikor az iskolában énekórán nekünk az Amuri partizánok dalát kellett énekelni, nekem egy másik partizán jutott eszembe, akiről egyszer a nagyapám beszélt akadozó nyelvvel. Egy tizenéves gyerek, aki egy fa tetejéről lőtte a németeket. Aztán leszedték. Egész éjjel hallatszott a táborban az ordítása, ahogy kínozták, hogy árulja el, hol vannak a társai. De nem voltak társai. Egyedül volt. Reggelre meghalt.
Az én nagyapám szeretett engem. Titokban levagdalta az ingeiről a gombokat, hogy amikor elmegyek hozzá, tovább maradjak. És amíg a gombokat varrtam vissza, csak beszélt, beszélt...
Poszttraumás stressz – ma biztosan így diagnosztizálnák. De akkoriban kutya sem foglalkozott vele. Más is éppúgy traumatizált volt. Rátudtak, hogy iszik. Nem kapott segítséget. A háború tönkretette a lelkét, és csendben, alattomosan, még évtizedekkel azután is, hogy véget ért, tovább rombolt. Tönkretette nagyapám családjának az életét is.
Amikor gyerek voltam, minden héten szovjet háborús filmeket adott a tévé. Egyszer megkérdeztem az orosztanárunkat, hogy vajon a szovjetek nem tudnának – e másfajta filmeket csinálni. Azt felelte, hogy akkora trauma érte azt a népet, hogy még évtizedekig sem tudnak napirendre térni felette. A filmekkel próbálják feldolgozni a történteket.
Gyerekfejjel akkor értettem meg, hogy egy háborúban nincsenek nyertesek. Lehet, egy szűk réteg meggazdagodik a mások vérén, de a hétköznapi ember csak veszíthet vele. És egy nemzet pedig, bármilyen nemzet is legyen, csak hétköznapi emberekből áll. Eladók, suszterek, bányászok, mérnökök, szántóvetők. Családapák, családanyák, valakinek a gyerekei. Míg a politikai elit kénye-kedve szerint ide-oda tologatja a bábukat a terepasztalon, az olyanok, mint a nagyapám, értelmetlenül gránátokat dobálnak be házak ablakán, oszló hullákat temetnek, kínok közt meghalnak, vagy csak szimplán beleőrülnek az eseményekbe.
Azt gondoltam akkor, gyerekként, hogy ha mindenkinek ekkora trauma volt ez, talán tanulunk belőle. Talán elég volt meghallgatni a nagyszülőket mindenkinek, hogy levonja az emberiség a következtetést: soha többé háborút!
De nem. Nem volt elég.
Most legszívesebben ordítanék: Ha már nem hallgattatok a nagyapáitokra, legalább a gyerekeitekre hallgassatok! Ne vegyétek el tőlük a jövőt! Nincs jogotok hozzá! Hagyjátok abba most, míg lehet, ezt az őrültséget!
Persze, az én kiáltásom nem hallatszik el sem Putyinig, sem Zelenszkijig, sem Bidenig, de még Orbánig sem.
Már csak abban reménykedem, hogy legalább a Jóisten meghallja.
Rubóczkiné Kiss Hajnalka
