PANNÓNIA KÁVÉHÁZ
Kisfiam
Sütő Hanna írása.
Járunk iskolába, amíg lehet. Az öcsém is, én is.
A bátyám dolgozik. Reggelente a téeszbe jár, vagy a kis földre, ami anyám szerint a miénk. Azt hiszem, nem szeret ott dolgozni, pedig ő a legfiatalabb tag a faluban, és ezért az elnök karácsonykor adott neki két tyúkot is, és a munkát különben sem szeretni kell. Ezt a nagyapa mondta, és akkor rám is nézett, mert én is férfi vagyok már, sőt az öcsém is.
A nagymama is örül, hogy lassan mind felnövünk, mert ez több dolgos kezet jelent. És mert anyánk tíz év alatt belebetegedett az állandó robotba, hogy folyton dolgozott, és mégse volt semmink. Persze beszéd közben kikerüljük a robot szót, azt is tudom, hogy miért, mióta a nagymama elmesélte, hogy vittek el mindenkit a faluból a málenkij robotra úgy, hogy többet vissza se jöttek. Apám se.
Nem emlékszem rá jól, sem arra, amikor elment. Kisgyermek voltam még, nem értettem, miért sír anyám, ha arról faggatom, mikor jön haza apuka. Sok évig ült esténként a ház előtt a lócán, várta, hátha egyszer meglátja az utca vége felől közeledni. Nem jött, beletörődtünk ebbe is. A bátyám is beletörődött, hogy ott kell hagynia az iskolát, és ebbe nekem is bele kell majd törődnöm, ha elvégzem a nyolcadik osztályt.
Ma csütörtök van, és csütörtökönként én hordom az ebédet a bátyámnak. Nyáron napszámban dolgozok a földeken én is, mint a felnőttek. A nagypapa szeret emlékeztetni arra, hogy a tudás nem minden, nem a versek visznek előre, csak a munka és az örökös igyekezet farag belőlem embert. Mint belőle. De engem érdekelnek a könyvek, szeretnék sokat tudni és látni.
Anyám a konyhában ül, az asztalon egy kosárba készítve áll a kenyér meg a leves, amit ebédre főzött. Lehajtja a fejét, rázkódik a válla, mert sír. Kilóg a markából egy gyűrött levélke; apám írta egy koszos papírszeletre. Anyám a mellzsebében hordja magával, és előveszi, ha eszébe jut, miként vették el tőle a férjét tíz éve.
Kisfiam, súgja, kezem az ő kicsi, fáradt tenyerében. Nem jön már haza apuka.
Tudom, édesanyám, mondom neki. Nem törődött bele. Nem lehet beletörődni. Megtörli a szemét, gyűrött arca fiatal, ráncait feltöltik a legördülő könnyek. Szép nő az én anyám.
Sütő Hanna
