PANNÓNIA KÁVÉHÁZ
Amikor Jézus Krisztus megmentette dédapámat
Bojár Iván András szívet melengető téli története a szeles, májusi napsütésben.
Épp csak, hogy elindult az újév. A régi-régi 19. század egyik utolsó éve volt. Éjszaka közepén zörögtek a dámóci paplak kapuján. Kiáltottak is. A környék ismerte ezeket az éji kiáltásokat. Nem mulatós emberektől jöttek. A szomszédos Csékéről érkezettek kiáltottak most is az éj közepén. Öregember haldoklott odaát valamelyik rezgő gyertyafénnyel homályos szobában. Papot kért. Érte kocogott át tompa patadobogással a szán Dámócra, Andor atyához, a görögkatolikus paphoz. Bakján egy riadt emberrel.
Dédapám Sztankaninecz Andor, álmosan bújt elő a hatalmas dunna alól, melyen addig feleségével, Mariskával osztoztak. Az esti tűz rég leégett, hideg volt a szobában. Halkan, hogy a kiságyban szuszogó Bandika, Margitka és Pityuka ne riadhassanak fel, nadrágot húzott magára, harisnyát, cipőt, este levetett ingét. Gyorsan reverendát öltött, majd miután izgatott sustorgásokból értesült azonnali feladatáról, fedeles kelyhet, konyharuhába tekert kevéske prosphorát vett magához, imádságos könyvet, discost, olajastégelyt, és jókora kabátjába bújt. Sálat tekert a nyakára, kalapot a tetejébe.
Odakint jóideje hatalmas hó terítette be a környező dombokat, távolabbi hegyeket, a vastag fehér paplan minden nap hízott a napok óta tartó folyamatos havazás alatt. Vékony fázós gebe párállott a szán előtt, nógatásra az indult el Cséke felé a keskeny úton, fénylőn derengő éjszakában, míg a bakon ülő és a szánban helyetfoglaló férfi, dédapám, a haldoklóról diskruáltak komoran. Apró kolomp csengett a ló nyakán, hogy a csikorgó hidegben éhező vadállatokat távoltartsa. A magas hóban botladozó lóval lassabb volt az átjutás, mint egyébként. Normális napokon Cséke és Dámóc között átért a szekér 10 perc alatt. Most ennek majd’ a kétszerese kellett.
Megérkeztek, s a megrendült néma házban egy szipogó ijedten pislogó asszony meg a tisztaszobában fekvő öreg fogadta őket. Az asszony kis pohár pálinkát itatott gyorsan a pappal, aki sietve befordult az üvegajtós szobába, hol a takaró alól elvékonyodott, megnyúlt orrú, nehezen szuszogó sárgára sápadt ember arca meredt a mennyezetre. Andor atya az ágy mellé készített székre rogyva imát mondott. Szólt a haldoklóhoz, ki nagy erőlködéssel egy-egy rövidke szót szűrt ki magából. A pap nyugtázta a választ, könyvéből elmormogta az 50. zsoltárt, kevéske bort kért a magávalhozott kehelybe, megáldotta, majd a discosra olajat öntött, s keresztet hányva, áldó imát kántálva, keresztalakban megkente a férfi állát, szemét, homlokát.
Ezután csönd lett. Az öreg készen állt a nagy útra. Már senki nem várt semmit. Bíztató fordulatot végképp nem. Egy darabig még hörgő szuszogás érkezett a takaró alól, majd megnyugodott, kisimult az öreg lélegzése. Aztán ritkulni kezdett. Végül elfogyott. Kilehelte az utolsót is.
Andor atya hazatérni igyekezett, tudta jól, ilyenkor jobb ha hamarább magukra maradnak a friss gyászolók. Nem először, nem is századszor tette meg a két falu közti rövid egyórás gyalogutat. Miután látta, hogy az apját épp imént elvesztő asszony milyen kétségbeesett, elutasította, hogy a férj, aki idehozta, haza is vigye a szomszédba. Gyalog indult hát.
Néma késő éjszaka volt és csikorgó hideg. Minusz tízenötnél biztosan jegesebbre fagyott az ég, amely most egészen lelógott, rá a mezőkre. Ám ez nem volt sem ritka, sem szokatlan Andor atya számára. Kigyalogolt a faluból, s az úton Dámóc felé, keresve a szán talpnyomát, nagyokat lépett a haldokló mellett töltött órák alatt továbbhízott hóban.
Valahol a két falu között félúton járhatott, amikor először hallotta meg a hangokat. Távoli vonyítást, s mindjárt nem is egyet, de egyszerre több állat vonyítását. Ismerte a pap ezt a hangot. Ezek bizony farkasok voltak, a Kárpátok erdeiből gyakorta lejövő farkasoké. Az utolsó években ugyan ritkábban lehetett csak hallani felőlük. Most viszont jól kivehetően, tévedhetetlenül farkasok ordítását hozta a jeges szél. Messziről szólt, tán aggódnia sem volt oka, a pap mégis szaporábbra fogta. Pontosan tudta hány úthajlat, kanyar várakozik előtte. Akkoriban nem kisérték fák és ligetek a Cséke és Dámóc közötti út szegélyét, a határ messzire látszott, s a szél is szabadabban tombolhatott a hó alatt a mezővel összenőtt úton. Pirosracsípett arccal, zihálva a dédapám itt küzdötte magát előre, haza, a reggeli mise előtt tán még egy kicsit megmelegedni a hólyagos ágyban. S míg így igyekezett, a vonyítást mind közelebb vélte hallani magához. Egy idő után már nem tagadhatta maga elől, a farkasok ordításai bizony neki szólnak. Ki másnak? Amíg a szem ellátott a végtelen fehér mezőn, rajta kívül más nem járt. Minél közelebb hallotta őket, ő annál gyorsabban próbált lépni, egy idő után már futva közeledni Dámóchoz, amire a térdig emelkedett hó nem sok lehetőséget hagyott. Erejét megfeszítve tört előre, a riasztó hangok mégis mind’ közelebbről jöttek. Már nem ismeretlen távolból, de egyre közelebb. Már csak fél kilométer volt a falu, amikor hátrapillantva a világító éjszakában a hang felé, egyzerre látni vélte a falkát. Izgatott mozgást jópárszáz méternyire magamögött. Méginkább összeszedte az erejét, úgy igyekezett, de az összefüggéstelen mozgó halmaz egyre határozottabb képet alkotott. Hat-nyolc ugató, ordító farkas tört a nyomában.
Már csak hároszáz méter volt, mikor az egymást hergelő, bíztató, uszító farkasok kőhajításon belülre értek. Már csak egy kanyar, hogy a faluszél első házai láthatóvá váljanak, mire azt is kalkulálni lehetett, hogy itt kint a puszta mezővel körbevett úton pár percen belül beérik a papot a vérszagot kapott vadállatok. Dédapám minden erejét megfeszítve kétségbeesve rohant. Talán-talán látta is már a faluszél házait, közben valamennyi szívdobbanása sokszorosa volt a megszokottnak, s a farkasok egyre csak közeledtek, vészesen közelítettek. Még pár ugrás a részükről, néhány kétségbeesett lépés a combot verdeső hóban a dédapám részéről, és találkoznak, ám ekkor hirtelen elé toppant valami, amiről tudta, mindig is tudta, már hogy is ne tudta volna pap létére, hogy ott áll?, de még legkétségbeesettebb pillanatában sem gondolta volna, hogy egyszer az neki ne megszokot lelki és szellemi, de nagyonis fizikai segítséget nyújtson. S ez volt a Jézus Krisztus faluszéli kőkeresztje. Jószerivel a sarkában csaholtak a mohó és nekivadult állatok, amikor Andor atya pár ugrással a keresztnél termett, és ügyes mozdulatokkal a kőszobor tetejére hágott. Ebben a pillanatban vetették ordítva magukat a farkasok is a kőkereszt lábának, onnan ugráltak dühödt hörgő vicsorgó pofával fölfelé, remélve, hogy tán elkapják dédapám lábát és lerántják őt magukhoz.
A nagy zaklatott rémület enyhült a kereszt biztonságos nugalmában, Ám ahogy teltek a percek, a negyedórák, apránként újabb kétségbeesés lett úrra a papon. A reggel még messzire volt. A hátralévő órák alatt, ezt be kellett látnia, hiába menekült föl a kőkeresztre, ő ott egészen biztosan fagyhalált hal. A farkasok nem tágítottak, egyre csak fölfelé lökték magukat vicsorogva, hogy remélt zsákmányukat megszerezzék. Dédapám, kabátja belső zsebéből, maroknyi dohányos zsákja mellől, majd egy egész doboznyi gyufát varázsolt elő. Ennek apró lángjaival ijesztgette, űzte a farkasokat, amelyek delejezetten féltek ettől a cseppnyi tűztől is. Ez idő alatt dédapám időt nyert, s a zavar rövidke pillanatait arra használta, hogy erős hangján a falu felé kiáltson. A sokszori kiabálás, a farkasok csaholása, a fel-fellobbanó láng fényecskéje eredményt hozott. Először csak az egyik, majd az összes faluszéli ablakban gyúlt mécsvilág, s csakhamar parasztok is előkerültek: fáklyákkal, kereplőkkel zajongva érkeztek tucatnyian fölszabadítani a félig megfagyott papot.
Hát így mentette meg Jézus Krisztus hű szolgáját, dédapámat, a dámóci papot.
Bojár Iván András
