Ha az ember elindul Szabolcs-Szatmár-Bereg megye felé, nem pompás kastélyok és nem roskadásig díszített székesegyházak várják. A tájon átutazva is „csak” a puszta fogadja a vendéget. Végtelenbe nyújtózó síkság, határtalan világ ez.

És megannyi csoda otthona. Égi és földi csodáké egyaránt. Ha ugyan van értelme e kettőt szétválasztani. E vidék legnagyobb csodája maga az alig kétezer lakost számláló Máriapócs, ahová az esztendő során zarándokok tízezrei érkeznek. Itt nem számít országhatár, nem számít nemzethez való tartozás. A májustól decemberig tartó búcsújárási renden belül és azon kívül a „pócsi Szűzanyához” sokfelől és sokféle kereszttel érkeznek a hívek. A búcsúk között nincs legfontosabb, legszebb. Van, amelyik a fiatalokat hívja, van, amelyik a betegeket, akad, amelyik az egyedülállókat, de várja közös ünnep a családokat is. És vannak olyan búcsúk, amelyek mindenkinek, ha nem is ugyanúgy, de ugyanazt jelentik. Ilyen az Istenszülő oltalmának búcsúja is október 2-án, amikor a latin rítusú egyház az őrangyalok ünnepét üli, a bizánci rítusú görögkatolikus egyház a Szűzanya felé fordul. Ezen a napon az őrangyalok védelme és az Istenszülő oltalma közös palástként borít be bennünket, a két rítushoz, de ugyanahhoz az egyházhoz tartozókat.

Szerkesztőségünk és kiadóhivatalunk még a búcsú előtt látogatott el a nyírségi kegyhelyre. Olyan vendégszeretetben volt részünk, amelyről túlzás nélkül elmondható, hogy páratlan és e vidék lakóinak sajátja. Nemcsak lelki szomjunk és éhünk csillapítására fordítottak gondot házigazdáink. Megcsodálhattuk Nyírbátor felújított és csodaszép templomait is, és egy Tokaj melletti pince nedűkincseiből is kaphattunk kóstolót. Otthonunk szűk három napon át mégiscsak Máriapócs volt. Az a táj, amely a maga egyszerűségével és végtelenségével hívja, várja a megpihenni vágyókat, és ahol a „Nyírség Madonnája” egyformán teríti rá palástját a mostani ünnepen is minden zarándokra.

Koncz Veronika
Fotó: Fábián Attila

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum