PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Ha valakinek alkalma adódik bepillantani kívülállóként egy-egy egyházközség életébe, érdemes elgondolkodni a hívekről, s a hívek munkálkodásáról az egyházközségben. Különösen, ha olyan tudatosan tevékenykednek közös ügyükön, hogy még jelmondatot is választanak maguknak. „Egyedül morzsa vagyunk, kenyér csak együtt lehetünk” – hangozhatna akár minden közösségben mottóként. – P. Tóth Nóra írása az élő keresztény közösségekről.

Minden csoportban működik egyfajta belső dinamika, mely mozgatja a tagokat, motiválja, esetleg együttműködésre sarkallja őket, belső viszonyokat alakít ki az egyes tagok között. Az egyházközségek tagjai emellett egy közös célt tartanak szem előtt, egy irányba, felfelé tekintve teszik a közösségükhöz a maguk ötleteit, önkéntes szolgálatát, véleményét vagy adományát. Hogy az egyes tagoknál pontosan mi is a közösséghez való tartozás egyéni motivációja, nehéz lenne meghatározni, annyira egyedi lehet, s talán nem is fontos ez most. Mert kívülállóként csupán az figyelhető meg, hogy bármi is áll mögötte, működik.

A templom búcsújára süteménnyel, közös főzéssel, akár közös kenyérsütéssel készülnek, templomot díszítenek, közösségi házat takarítanak, összedobják a hozzávalók árát, füvet, sövényt nyírnak, vagy a lelkipásztor hívására vendégül látnak zarándokvendégeket. Ha püspök vagy vendégpap érkezik hozzájuk, erőn felül fáradoznak a meghívottak ellátásán, családi feladatokat háttérbe szorítva sürögnek az bogrács körül, vagy kínálnak; kávét főznek, mosolyognak, és szívélyesen fogadják az érkezőket. De a sajátjuknak érzett templom körül persze a kisebb-nagyobb munkákat az egyszerű hétköznapokon is elvégzik. S akinek van, kertje gyümölcseiből is juttat papjának egy keveset. Az evangéliumi Márta-féle sürgés-forgás megvalósítói. 

A lelkipásztor tanít, jelen van, cselekvésre buzdít és híveket gyűjt, hirdeti Krisztust, de az egyházközség csak a hívek által tud igazán élőként működni. Az őseik vagy saját maguk által felépített, támogatott, segített templomépület, ikonosztáz, parókia, kert – kedves számukra. S közösségükért, valamint az olyan lelki vezetőért, aki megbecsüli és szereti híveit, Isten felé kormányozza életüket – túlzás nélkül állítható – áldozathozatalra képesek. Talán még azok az olykor előforduló ellentétek, nézeteltérések is feledésbe merülnek a közös cél érdekében. Mert persze melyik közösségben ne volna ellentét? De felebaráti szeretetük és Jézushoz való hűségük erősebb. S hogy viszonzásul megkapják-e a megbecsülést, szeretetet, szolgálatot, mely feladatra papjuk rendeltetett? Reméljük, igen, hiszen a dicséret tovább motiválja a híveket: ezért érdemes eljönni, együtt lenni, időt, pénzt áldozni. Krisztus áldozata viszonzást nem váró áldozat, mégis az egyházába tartozók számára – emberi gyarlóságból fakadóan – szükség van a visszajelzésre, hálára. S talán ez nem is olyan nagy bűne az egyházközségi tagoknak, akik egy jó szóért időt, energiát nem kímélve fáradoznak valami közös ügyön. 

S ekkor jó szívvel maradnak és ülnek le a szertartások után, hogy beszélgessenek, és kicsit kiszakadva a hétköznapok rohanásából, őszintén odafigyeljenek embertársaikra – az evangéliumi nyitott szívű Máriákká válva. Maradnak templombúcsú után a kertben, hogylétükről kérdezik egymást, vigasztalják a szomorkodót.

Ezek az emberek, a közösségek egyes tagjai, a hívők és keresztények veszik magukhoz Krisztust, hirdetik az egyház erejét Krisztushoz való tartozásuk által, s építik Isten országát.