COFFEE PANNONIA
Ülj ide mellém
"Lépj oda Istenhez, emberhez úgy, ahogy csak egyszerűen érzed. Odaülni kicsit, nem átgondolva ebben a végtelen labirintusvilàgunkban, ahol azt sem tudod már, melyik fallal nem talàlkoztál" - Kanyó Mária gondolatai Csukás István verse küröl.
Csukás István: Ülj ide mellém
Ülj ide mellém, s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet?
Leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem,
de most szeretem az utat,
mely hozzád vezetett.
Ezek a sorok csodálatosan megfogalmazzák a feltétel nélküli szeretet áramlásàt azokban, akik közel érzik magukat egymáshoz. Számomra több ez a költemény, mint két szerelmes egy világba tekintése. A bármilyen emberi és Istennel való kapcsolatok egyik spontán pillanatában is megélt igaz élményét fedi fel bennem.
Mennyire szép lenne a világ, ha ezzel az egyszerű szeretettel tudna létezni: "ülj ide mellém..."
Teljesen mindegy, mi volt, de most "ülj ide mellém"... s talán csak az is elég, ha a csend beszél. A puszta létezés öröme a másik iránt. A csak egyszerűen "jó, hogy vagy, jó, hogy itt vagy, tudok kicsit segíteni" érzéssel azonosulok, ha ezeket a sorokat olvasom. Nem méregetünk, nem számítgatunk, csak együtt vagyunk. Itt, most, ebben a pillanatban. Mindegy mi történik, mindegy hogy volt. Mindegy most, mi lesz... csak egy pillanatra " ülj ide mellém". Beszélsz vagy hallgatsz, sírsz vagy nevetsz, boldog vagy nehéz a pillanat, amit velem osztasz meg, mindegy most ez, mindegy mennyi időre...
Egyik nap a nyíregyházi karácsonyi forgatagban jártunk, és ittam egy alkoholmentes puncsot, amit még sohasem kóstoltam. Megnyerő volt a fűszerezése. Miközben ízlelgettem séta közben, egy kéregető hajléktalan idősebb férfi felé közeledtünk. De nem kért erőszakosan, csak ült ott... Hideg volt. Sajnáltam. Aztán az egyik pillanatban a finom fűszeres érzést vele is meg akartam osztani - gondoltam jobban felmelegíti, mint az az odadobott rideg fémpénz, amit amúgy is lehet elvesznek tőle majd, ami ideig-óráig oldja meg a problémáját.
...és a poharam fél adagjàt odanyújtottam felé. Annyira köszönte, hogy meglepő volt számomra. Aztán megitta.
...én örültem, hogy nem az előítéletes gondolatom nyert, hogy talán majd mégsem kell neki, és kiönti.
Éppen akkor azt tudtam számára nyújtani, s neki elég volt... éppen akkor, pont annyi. Talán pont az a kicsi kellett csak neki, majd aztán a többi is idővel megadatik. De az a pillanat, tekintet, mégis bennem maradt... amikor visszanéztem rá... még egy pillanatra nézett köszönően. Nem éreztem mesterkéltnek az egészet, mert őszinte tekintetet éreztem.
Talán nem kell mindig mindent elemezni, kiokoskodni a magunk világa szerint... elég ha tesszük, amit akkor fontosnak érzünk. S higgyük, hogy tényleg a jó történik meg.
"Jól csináltam, vagy helytelen volt, ki tudja mégis mit gondolt, vagy mondott, nincs értelme, van értelme, hasznos volt, nem az volt, " ... csak tenni kell, ahogy akkor úgy érzed, mert nem biztos, hogy csak te irányítod.
...és talán kicsit máris kerekebb a világ. Csak egy kicsi szeletet tegyünk hozzá. Lépj oda Istenhez, emberhez úgy, ahogy csak egyszerűen érzed.
"Odaülni" kicsit, nem átgondolva... ebben a végtelen labirintusvilàgunkban, ahol azt sem tudod már, melyik fallal nem talàlkoztál. Szaladsz egyiknek, másiknak... akkor inkább:
"Ülj ide mellém, s nézzük együtt az utat" ...mert "szeretem az utat, mely hozzád vezetett."
Kanyó Mária
