Kisfalusi M. Klavéria kapta a Szent Erzsébet rózsája-díjat

Kisfalusi M. Klavéria imádságos lelkülettel és minden lehetséges eszközzel több mint hét évtizeden át szolgálta egyházát és embertársait. Szeretetszolgálata a Rakaca-völgyben közismert volt, s ezzel hívő nemzedékeket és hátrányos helyzetű családokat egyaránt rendszeresen segített. Aktív szolgálatából visszavonulva tizedik évtizedében már teljesen az imádságnak szenteli napjait.

Kisfalusi M. Klavéria nővér, Ilonka néni 1924-ben született Viszlón görögkatolikus nagycsalád tagjaként.

Gyermekkorára így emlékezik: „Mikor én kicsi voltam, huncut gyerek voltam. Jött egy koldus és kint aludt az istállóban és édesanyám, mikor kiment fejni, beküldte, hogy jöjjön be a házba melegedni. Mi azt hittük gyerekek, hogy el akar bennünket vinni, ezért megfogott engem a nagyobbik testvérem és odavitt eléje, hogy engem vigyen el, mert én vagyok a legelevenebb. Akkor a koldus azt mondta: „Nem viszem most, mert még kicsi, majd eljövök érte, ha nagy lesz.” Húszévesen beléptem a rendbe és ekkor visszaemlékeztem, hogy a koldus személyében maga Jézus hívott.”

„12 éves koromban elszegődtem pesztonkának, a viszlói görögkatolikus parókiára. 5 évig gondoztam a kis gyerekeket és amikor haza akartam menni, a parókus atya kért, hogy ne menjek, mert sírnak a gyerekek utánam. Az egyik kisfiú még iskolába sem akart menni, hogyha én nem megyek vele.”

Klavéria nővér 1940-ben fejezte ki szándékát a Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Iskolanővérek rendjéhez való csatlakozásra, de a feloszlatás fennálló veszélye miatt csak 1949-ben tett első fogadalmat. 1950-ben kitoloncolták és hazaérkezett Viszlóra. A szomszéd településen lévő parókiára ment, hogy ott szolgáljon a rakacai egyházközségben, ahonnan a rend titkos találkozóira havonta feljárt Budapestre. Rakaca fontos szerepet töltött be az akkori Miskolci Apostoli Exarchátus életében. M. Klavéria nővér mindig a szolgáló szeretetet valósította meg. 1953-ban tett titokban örökfogadalmat. Miután bátyja, Kisfalusi János került Rakacára parókusnak, folytatta mellette a karitatív munkát és mindenben segítségére volt pap bátyjának.

Titokban tartott hittanórát a gyerekeknek és tanította őket keresztet vetni, imádkozni és görögkatolikus módon köszönni. Ennek az lett az eredménye, hogy bárhol találkozott a gyerekekkel mindegyik kórusban köszönt, „Dicsőség Jézus Krisztusnak!” és mellé vetették a keresztet. Klavéria nővér ekkor azt válaszolta nekik, hogy keresztet a templomban és keresztek előtt szokás vetni, neki elég köszönni. A gyerekek szívében egybeforrt a köszönés és a keresztvetés, ami kifejezi az ő életét.

Fáradhatatlanul sokat dolgozott, mezőgazdasági munkát végzett, hogy amire szükség volt akár templombúcsúk, akár papi találkozók és rekollekciók rendezéséhez, azt megteremtse. Ezek mellett nem hanyagolta el a lelki töltekezést sem. Rendi öltözetét nem viselhette, de mindig hű volt az őt meghívó Istenéhez.

Ápolta a ministráns fiúkban, az általa legszentebbnek tartott papi hivatás magját és ennek vállalására buzdította a falubeli fiúkat. Bátyjával közös példájuk és imádságuk meghallgatásra találtak, hiszen több mint tíz pap került ki szolgálatuk alatt Rakacáról.

Természetes volt, hogy a parókia mindenki számára nyitott, oda betérhettek jó tanácsért, segítségért. Pap bátyja mindenkinek, minden kérvényét – legyen az bármilyen ügy – legépelte és Klavéria nővér vitte a hivatalokba, ahol egy idő után azt kérték, cseréljék le az írógépet, mert feltűnő, hogy minden kérelem ugyanazzal a géppel lett megírva.

A rendszerváltás előtti évtizedekben nem kis veszélyt vállalt buzgó helytállásával. Idős korát újra rendi keretekben tölti a csepeli Szent József otthonban és a Mária utcai rendházban.

Ilonka néni a díjat átvéve azt mondta, hogy nagy nagy megtiszteltetésnek érzi, hogy ilyen kitüntetésben részesült. Hiszen csak a "dolgát" végezte. Számára ez azt jelenti, hogy már nem élt hiába és hálát adott a Jóistennek azért az erőért, amit munkájához kapott.

Veres András püspök, az MKPK elnöke a díj átadásán mondott köszöntőjében elmondta, hogy a szeretet sokféleképpen tud tevékenykedni, de nagyon nehéz a szeretetet jól gyakorolni. A szeretet mindig találékony és mindig figyelmes. A Szent Erzsébet rózsája díj átadása mindig a szeretet ünnepe akar lenni. „Bízom benne, hogy mi is azzal az érzéssel a szívünkben térünk haza, hogy emberi életünknek egyetlen célja az lehet, ha Isten szándéka szerint tudunk szeretni.”

A díj Pálffy Katalin szobrászművész alkotása. A „Szent Erzsébet rózsája” díj 95 mm átmérőjű bronz érem, mely előoldalán rózsát ábrázol, hátoldalán a következő felirat található: „Szent Erzsébet rózsája díj; Magyar Katolikus Püspöki Konferencia”. A díjazott immár hagyományosan több kiegészítő díjban is részesül, köztük a Szent Erzsébet rózsája-díj átadásának emléket állító bélyegív bekeretezett díszpéldányával, a Szent Erzsébet emléke elnevezésű rózsafajta töveit.

A díj átadására évente Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepéhez kapcsolódóan, kulturális rendezvény keretében kerül sor. Az ünnepségen a Kárpátaljáról, Rátról érkező Szent Mihály Gyermekotthon lakói adtak énekes-táncos műsort. A családtípusú gyermekotthon vezetője, Bíró Mária elmondta, hogy a gyermekotthon létrehozását Majnek Antal munkácsi megyéspüspök szorgalmazta. Az ide kerülő gyerekek családi környezetben nevelkedhetnek. Az intézmény egyik fő feladata az, hogy a gyerekeknek segítsen minél előbb túllépni tragikus múltjukon. A díjátadó ünnepségen ezúttal számukra gyűjtöttek adományokat.

Forrás és fotó: MKPK, Miskolci Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye