PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Vezess!

Olykor „a mellkas zugában egy nagyot dobban a kis motor” – P. Tóth Nóra írása.

Az ember alaptermészetéből fakadóan vágyik a transzcendens felé, mondják. De merre, hogyan keressük a hétköznapokban azt, aki vagy ami ilyen láthatatlan módon vonz minket egy felfoghatatlan felé.
Minden nap, amikor felébredünk, végezzük ügyes-bajos dolgainkat. Bosszankodunk és nevetünk, segítünk és elveszünk, gyógyítunk és megsebzünk: mindezt szavainkkal, tetteinkkel a nap 24 órájában. Haladunk, botladozunk az úton, melyre így vagy úgy odatévedtünk. Megszokásaink rabjaként is képesek vagyunk továbbmenni, mert előttünk lebeg egy kitűzött cél, a kötelesség, a leláncoltság vagy a szenvedély. Az utat nézzük, mely lábunk alatt fogy, s nem nézünk előre. S van, hogy egyszer csak megtorpanunk. Feltekintünk a gyűrött hétköznapok redőiből. Oly ködös, homályos az, hogy hol is vetettük meg épp lábunkat. A távol ködbe vész. Akkor, igen, akkor megsuhint egy gondolat ostorcsapása, melytől a mellkas zugában egy nagyot dobban a kis motor: eltévedtünk, nem ott vagyunk, ahol lennünk kellene. Földbe gyökerezünk.
Útjelzők nincsenek. Csak a döbbenet, hogy rossz úton lehetünk, pedig mintha közelebb kellene lennie a célnak, gondoljuk biztatólag.
Lehunyjuk szemünk, s elkezdünk figyelni. Fülelni, szagolni, kutatni – belül valamilyen kézzel foghatatlan kapaszkodó után tapogatózni.

Hol rontottuk el, merre menjünk tovább: keressük az iránytűt.

Visszaemlékezünk a gyermekjátékra, ahogy édesanyának mondjuk bátran: vezess!, s lehunyt szemhéjaink semmiségébe veszve a felnőttbe kapaszkodunk, hogy átadjuk az irányítást valakinek, akiben igazán bízunk. Anya jelzi a kátyút, a lépcsőt: lelkünk rezdüléseivel hangolódunk a magabiztos óriásra, s úgy lépdelünk, mint aki tudja, nem érheti bántódás.

Vezess! Mondjuk fennhangon – újra. De nem anyára várunk, hogy megfogja a kezünk.

Valakire, aki ismer és elfogad, szeret, s ezért utánunk nyúl a sűrűbe, hogy mégse vesszünk el olyan nagyon. S kis motor megnyugszik, ő maga válik útjelzővé, mert már nemcsak önmagáért dobban.

Minden eltévedésünkben és eltévelyedésünkben megélhetjük e vonzást a transzcendens felé, különösen, ha ki merjük mondani: vezess!