„Mindnyájunk szíve mélyén van egy ilyen pad, amelyen ott ülnek az arctalanok.” – a hajléktalan Jézus szobra Nyíregyházán – VIDEÓVAL

Nyíregyházára is megérkezett az együttérzés szobra, a bronzba öntött hajléktalan Jézus-szobor. Fogadására a Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház elé sokan összegyűltek, köszöntőt mondtak a történelmi egyházak képviselői, a szeretetszolgálat dolgozói és ellátottjai.

Tarnai Zoltán a Máltai Szeretetszolgálat Észak-Alföldi Régiójának regionális vezetője a szobor bemutatása során elmondta, hogy a kanadai művész alkotásáról több másolat is készült már, melyek a világ számos pontján megtalálhatóak. A szeretetszolgálat küldetését kifejező bronz-szobor húsvétkor érkezett Magyarországra, és míg végleges budapesti elhelyezése nem oldódik meg, az országot járja. „A szobor lehetőséget teremt a szükséget szenvedő embertársainkhoz fűződő kapcsolatunk átgondolására, cselekvésre késztet”, érzékenyít, hiszen ahogyan azt az irgalmas szamaritánus történetéből is kiolvashatjuk: „a segítség a mai világunkban is sokszor onnan érkezik, ahonnan nem számítunk rá.” – fogalmazott Tarnai Zoltán.

Laborczi Géza evangélikus lelkész provokációként értékelte a szobrot, s mint mondta: „egyszerre vagyok érte mérges és hálás”. A lusta és kényelmes énünk haragszik, amiért a hétköznapjainkba tolakszik provokációjával. Mégis hálásak lehetünk, hogy éppen adventben mozdít ki rutin szociális érzékenységünkből, rutin hitünkből, rutin kapocslatrendszerünkből. Mert Jézus „radikálisan szolidáris a kritikus élethelyzetekbe került emberekkel”, s ez a szobor arra lehetőség, hogy az ember, „mérgét meghaladva, a saját életében számot tudjon vetni, hogy hányadán áll az Istennel, hányadán áll azokkal, akik a környezetében szükséget szenvednek” – fejezte be szavait a lelkész.

Molnár Zoltán görögkatolikus lelkipásztort, a Szent Miklós-székesegyház parókusát meghökkentette a szobor létezése, a hajléktalan Jézus-ábrázolás, de az igazán meghökkentő maguk a hajléktalan emberek. „Mert nincs az rendjén, hogy emberek az utcán élnek.” – mondta az atya. A harmincnyolc éve beteg ember bibliai történetét idézte fel, melyben a fekvő beteget a többiek „úgy megszokták, mint egy bútordarabot, mint egy köztéri szobrot, mintha nem is beteg ember lett volna. Nyugtalanító ez az evangéliumi történet, nyugtalanító ez a szobor és nyugtalanító, hogy hajléktalan emberekkel találkozunk az utcán.” Ez a szobor segít nekünk abban, hogy a szívünkből ne hunyjon ki ez a nyugtalanság, s rá merjünk tekinteni a másik emberre, észre vegyük egymást, s ne engedjük el egymás kezét. Mert mint mondta a „nagy bajok sok kis odafigyeléssel megelőzhetőek lennének, s ha ezt a nyugtalanságot nem akarjuk felszínes közhellyel szívünkből eloszlatni, akkor az ébren tartja tekintetünket a másik ember felé”.

„Mindnyájunk életében kétfajta ember van: akiket ismerünk és az arctalanok, s közöttük is, akikről tudjuk, hogy léteznek, s akikről nem is tudjuk, hogy léteznek.” – indította beszédét Felföldi László általános püspöki helynök, a Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház plébánosa. „A hajléktalan Jézus szobornak nincs arca. Nem lehet látni. Nekünk kell arcot adni azoknak, akiknek nincs arcuk az életünkben. Nemcsak azok hajléktalanok, akik az utcán laknak, hanem azok is hajléktalanok, akik a szeretetnek nem találják a hajlékát. Mindnyájunk szíve mélyén van egy ilyen pad, amelyen ott ülnek az arctalanok.” Arra hívott mindenkit a plébános atya, hogy keressük meg azokat az arctalan testvéreinket, akiknek nekünk kell arcot adni a magunk sorsában, hiszen a magunk arca és a felebarát arca, az igazából Krisztus arca. „Ha merjük megnézni ezt a krisztusarcot, akkor megtaláljuk hozzá az elégséges utat és szeretetet, hogy ne legyen hajléktalan, ne legyen az az arc szeretetnélküli, ne legyen ismeretlen, hanem ismerős, emberré váljon a saját sorsában.”

Majd az Oltalom Szeretetszolgálat ellátottja, Jakab Lajos Ferenc mutatkozott be a hallgatóságnak, aki a hajléktalan szállón él, s aki gyönyörű festményeket készítve, alázattal próbálja elfogadni a helyzetét.

Horvát Ida, Debreceni Egyetem szociálpolitikus szakos hallgatója, aki maga is megjárta a család és erőszak mélységeit most az Oltalom Szeretetszolgálat átmeneti szállóján szociális munkásként korábbi sorstársait segíti. Köszöntő beszédében megrendítő személyes történetével, hogy hogyan lett segítettből segítő, arról a láthatatlan isteni kegyelemről szólt, amely idővel láthatóvá válik, melyért hálát kell adni, s arról, hogy engednünk kell, hogy használjon minket is Isten, váljunk Isten küldötteivé, akik fel tudják ölelni a velünk szembejövőket. „Aszerint, hogy ki-ki milyen lelki ajándékot kapott, legyetek egymásnak szolgálatára, hogy Isten sokféle kegyelmének jó letéteményesei legyetek.” - idézte záró szavaiban Péter első levelét az Újszövetségből.

A Családok Átmeneti Otthonában dolgozó Siska Ildikó arról beszélt, hogy tíz év alatt az otthonban húsz gyermek született „hajléktalannak”. S a karácsonyi történetről gondolkodva Máriát válsághelyzetben lévő kismamának nevezte, aki szükséghelyzetében nem talált szállást. Jézus későbbi intelmei a befogadásra („amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg”), felelősséget jelentenek. Mert amikor befogadunk valakit, abban kell segítenünk neki, amire neki van szüksége, s nem csak akkor, amikor nekünk kedvünk van. Segítőként sok megrendítő történettel találkozott, s mesélt ázó-fázó családokról, áldást osztó kéztől is megrettenő gyermekről. A segítségre szoruló embertársainknak a kabát és a kenyér kevés, ha nem lakhatnak jól szeretettel.

Az ünnepségen felvételről hallgattuk meg Lackfi János versét, melyet a szobor Magyarországra érkezésének alkalmából írt. Majd az Evangélikus Roma Szakkollégium hallgatóinak zenés előadása zárta az eseményt, melyen jelen volt Bosák Nándor nyugalmazott püspök is.

A további programokra is várják az érdeklődőket.

 

November 25., szombat

 

10 óra: Evangélikus Roma Szakkollégium

15 óra: Szent Lukács Görögkatolikus Szeretetszolgálat

16 óra: 1903. sz. Dávid cserkészcsapat – Jókai Mór Református Általános Iskola

17 óra: A Király! A Királyod? – szentségimádás a templomban

 

November 26., vasárnap

 

15 óra: Görögkatolikus kispapok

16 óra: Római katolikus gyermekek

17.30 óra: Vesperás, esti imádság a templomban

 

Lackfi János

A HAJLÉKKÉSZÍTÉS ZSOLTÁRA

 

Uram, mi, a te híveid,

roppant rendes gyerekek vagyunk ám,

lehozunk téged az égből,

bebugyolálunk öblítőillatú ruhácskákba,

megédesítjük a papit is, amivel megetetünk,

nehogy elcsapd a kis haskódat,

csinálunk neked babaházat,

elnevezzük templomnak,

ott majd minden habos márvány lesz

meg csipi-csupa aranyozás,

meg ájtatos tekintetű szentecskékkel

pakolásszuk tele a főhajót,

legyen mivel játszanod,

ha unod magad,

zenélünk is neked,

pihepuha zenéket,

mindenesetre semmi olyasmit,

amire amúgy szívesen rángatózunk

őrjöngve a fesztiválokon,

maradj csak meg, Uram,

a te kis álomvilágodban,

csíja, csicsíja, majd mi elringatunk,

suttogva motyogunk neked

szép szavakat, és engedelmesen

ráfeleljük a zsoltárválaszokat,

egyszerre vetünk keresztet,

mint a kiskatonák, és dehogy szólunk

vissza pimasz hangsúllyal,

mint szeretteinknek otthon,

négy fal között,

dehogy hánytorgatjuk fel a sérelmeinket,

dehogy kelünk ki fröcsögve magunkból,

hogy lepofozlak, te büdös kölyök,

vagy hogy fogja be a száját, anyuka, mielőtt rálépek,

vagy hogy inkább főzni tanulnál meg, te utolsó,

nem, Uram, a te házadban minden olyan

szelíden megy és olajozottan, még a Rózsikát

is csak halkan mószeroljuk, amiért

rosszul vasalta ki az oltárterítőt,

és már megint nem oda tette a virágot,

ahova illik, nem azért mondom, atyám,

de tudnék magának mesélni erről

az ájtatos asszonyszemélyről,

olyan cifra dolgokat, hogy esküszöm,

a füle is kettéállna.

És miután rózsaszín babaszobádat ilyen

szépen berendeztük, Uram,

nehogy találkoznod kelljen a valósággal,

te fogod magad, és össze-vissza csavarogsz

a világban, nem maradsz meg a jó kis

kereteid között, én ezt nem is értem, Uram,

hát mindent megadtunk neked, öntettünk

harangot, hogy az órát se kelljen nézned,

építtettünk orgonát, hadd búgjon érzelmesen

a füledbe, erre te meg szabadon

kószálsz olyan utcákon, ahol még

az átlagembernek is veszélyes egyedül

járnia, nem hogy neked, akit eddig

pátyolgattunk, mindent alád tettünk,

s tessék, így hálálod meg nekünk.

Szóba elegyedsz a pénzváltókkal,

az illegálisokkal, a vágott arcúakkal,

és összevissza ölelgeted őket, még félreértik,

Uram, te nem tudod, micsoda rettenetes

félreértések vannak a világon,

ha már valakit ölelgetned muszáj,

hát babusgass minket, eleget fáradtunk

érte, megérdemeljük, és ezt most

minden beképzeltség nélkül mondom.

Uram, te odaheveredsz az utcalányok

mellé, és törölgeted a maszatos könnyeiket,

pedig valaki benézhet az utcáról,

és mit lát, Isten a bordélyban,

ez rettenetes szalagcím, ennek

nem tehetsz ki minket,

vajon gondoltál erre,

hogy honnan jössz,

hová tartozol,

hozzánk tartozol,

tartozol nekünk,

erre azoknak a szemérmetlen

szerencsétleneknek a vállát simítod,

mintha a koszos porontyaid lennének,

és a csuda egye meg, még csak

nem is azon járatod az eszedet,

amin mi járatnánk hasonló helyzetben,

csupa szívjóság vagy meg részvét,

hát meddig mész még el, azt mondd meg,

Uram, meddig, mert mi kezdünk

torkig lenni a te végtelen jóságoddal!

Csak egy kicsit lennél esendőbb,

csak egy kicsit gondolnál a látszatra

meg az illendőség re, de nem,

fütyülsz az egész renomédra,

amit olyan kínkeservesen építgettünk

évezredeken át kártyalapokból.

És odadőlsz az utcapadra,

a koszba, a hajléktalan mellé,

és eszünkbe juttatod, hogy nálunk

pince-padlás teli van cuccokkal,

ő meg két szatyorban hordja az életét,

hogy mi tonnaszámra gyártjuk a szemetet,

és idegesek vagyunk, ha nem szállítják

el azonnal a szép kis házunk elől,

ő meg a mi szemetünkből él, megpróbál

eltakarítani utánunk, lám, mekkora mocskot

hagyunk a Föld nevű táncteremben,

mennyi maradékot hajigálunk ki

fene nagy jómódunkban.

Uram, nem törődsz a kosszal, a fertőzésveszéllyel,

az élősködőkkel, átmásznak rád esetleg,

persze, tudom, őket is te teremtetted valahogy,

akartam is már kérdezni, ugyan,

minek, mi remekül ellennénk

bacilusok, poloskák, tetvek, bolhák,

egyebek nélkül, fene az ízlésedet,

szerintem a hajléktalanok is jól

ellennének ezek nélkül, de hát te tudod,

te vagy a főnök, bár ezt elég nehezen

nyeljük le, mi, a te híveid, akik hívek

vagyunk ugyan hozzád, de azért mindennek

van határa, odadőlsz amellé az árva fickó

mellé, és mindenféléket duruzsolsz

a fülébe, szédíted, hitegeted, mennyei

királysággal kábítod, ezerszer újrapörgeted

vele veszteségeit, és megsiratod mindet,

házat, hazát, asszonyt, állást, megbecsülést,

mi mindent lehet elveszteni, te jó ég,

mi mindent lehet megszerezni, te jó ég,

közben igazából csak szétpergő homok

marad kezünkben, és úgy vágyjuk közeledet,

Uram, te pedig megcsalsz minket,

ott heverészel úri kedvedben

a hidegben azzal az emberrel ott a padon,

és bennünk nincs elég bátorság,

hogy odaheveredjünk mellé,

hogy odaheveredjünk melléd.

 

Forrás, fotó: Polyákné Tóth Nóra, videó: Gerner Attila és Polyákné Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye