A mai napon, november 30-án 117 évvel ezelőtt halt meg Oscar Wilde, ír költő, író. A karácsonyi készülődés közepette rá is emlékezve olvashatják a legfrissebb „A mi családunk” görögkatolikus kiadvány egyik írását, Oscar Wilde A Boldog Herceg című novellájának karácsonyi üzenetét.
Karácsony előtt jó pár héttel beindul a kereskedelmi reklámdömping, a kiárusítás, Black Friday – online vagy a boltokban. Az adventi vásártól a cipőboltig minden standon vagy üzletben kínált és reklámozott áruk sokasága mázsás súllyal nyomja a hétköznap emberét, hogy ajándékként hazavigye a karácsonyfa alá. Akkor is, ha hitelre – hiszen nulla százalékos a THM, akkor is, ha bóvli, akkor is, ha egyáltalán nincs szüksége rá az ajándékozottnak. Mert venni, adni mindenképp kell valamit, nem igaz? Hisz erről szól a karácsony...Vagy mégsem?
Ha ajándékozunk, adjunk olyat, ami valóban szíve vágya az ajándékozottnak, vagy mint A boldog hercegben: adjunk úgy, hogy hasznára váljon neki, adjuk önmagunkat, hogy hasznukra (is) válhasson.
A város érchercegét, Oscar Wilde mozdulatlan hősét, a nagy szobrot boldognak nevezték, mert tetőtől talpig arany borította, zafír és rubint díszítette.
De az egyik városi tanácsos puszta szépsége miatt bélyegezte haszontalannak, a másik hivatalnok önzetlen tékozlása utáni lepusztult állapota miatt nevezte annak („mivelhogy nem szép, nem is hasznos többé”). Végül csak az isteni mérce ítélte a „legértékesebbnek”, miután szemétdombra vetették beolvaszthatatlan ólomszívét és a herceget az önátadásban segítő madárka holttestét.
A város fölé magasodó szobor egykori, élő mása, a herceg, fényűző életet élvén, nem ismerte a nyomort. Most, emlékműként, ólomszíve is megesik a sok szomorúság és szenvedés láttán, melyen azonban segíteni nem tud, hiszen mozdulatlan. Csak sír. De mikor egy csapatától elszakadt költözőmadár reászáll, követének, intézőjének kéri fel a boldogtalan herceg a parányi élőlényt.
Megkezdődik áldásos tevékenységük. A herceg látja, hol kell segíteni, s kérésére a madár a drágakövektől és az aranytól megfosztja csőrével a herceg óriásmását, s a rászorulóknak viszi.
Eleinte a boldog herceg marasztaló szavai veszik rá a madárkát, hogy „csak még egy éjszakát” maradjon, végül az immár zafírszemek nélküli szobornak a fecske maga ajánlkozik fel: ő lesz a szeme, itt marad vele örökre. Onnantól kezdve a kis, törékeny fecske suhan végig a városon, s látja meg a nyomort, a szenvedést, melyről beszámol a hercegnek. S folytatják együtt a drága ajándékok osztogatását. A kemény fagyokkal beköszöntő tél azonban a fecske halálát hozza (egy fecske nem csinál nyarat), s ezzel együtt az ércszobor ólomszívének meghasadását.
Két önzetlen szív, egy törékeny és egy kőkemény, pusztul bele a téli ajándékozásba. Mert krisztusi küldetéssel – ismeretlenül is – önmagukat adták másoknak.
Ha adsz, hát teljesen adj. Jézus ezt mondta a gazdagnak: „Menj, add el, amid van, oszd szét a szegények közt, és így kincsed lesz az égben, aztán gyere és kövess engem!” (Mk 10. 21) Ez a radikális ajándékozás elszomorította a gazdag embert, de a paradicsomba röpítette a történet kismadarát és a herceg meghasadt ólomszívét.
Tudunk-e ilyen radikálisan ajándékozni (nem csak) karácsony táján? Gyermekünknek, családunknak osztatlan szeretetet és időt, okostelefonok és Facebook nélküli figyelmet, a közös játék önfeledt örömét? A családon kívülieknek őszinte szót, együttérző hallgatást, megbocsátó mosolyt? Az utca hajléktalanjainak meleg kalácsot, és puha takarót?
Ha igen, magunkat is megajándékoztuk: az örök élet reményével.
Szöveg: Polyákné Tóth Nóra, megjelent: A mi családunk decemberi számában.
Olvassa el Oscar Wilde karácsonyi történetét, A boldog herceget is.
Forrás: Polyákné Tóth Nóra
Nyíregyházi Egyházmegye
H | K | SZ | CS | P | SZ | V |
---|---|---|---|---|---|---|
1 |
2 |
3 | ||||
4 |
5 |
6 | 7 |
8 |
9 |
10 |
11 |
12 | 13 |
14 |
15 |
16 |
17 |
18 |
19 |
20 |
21 |
22 |
23 |
24 |
25 |
26 |
27 |
28 |
29 |
30 |