Homrogd, kis falu a csereháton, mintegy jó tíz évvel ezelőtt Telenkó Miklós atya megszólított néhány cigányasszonyt, és az asszonyok igent mondtak a hívó szóra. Elindult valami, kis magvetés, és most talán látjuk szárba szökkeni a kis magocskát, de még messze az erős szár, amit már nem tör ki a vihar.
Hodász nagyközség a mátészalkai kistérségben. Lakosainak száma közel 3300 fő. Az egyházi hírekben jártasabbaknak onnan lehet ismerős a név, hogy ott végzik cigány nyelven a görögkatolikus liturgiát. Ők 70 éve találkoztak egy pappal, akit Sója Miklósnak hívtak. Megszólította őket, meghallották a hívó szót. A kis növény már elég erős, de nem szabad még magára hagyni. Nehogy ez a 70 év előny semmivé váljon.
Myra, város a közel keleten, volt egy Miklós nevű püspök, aki úgy tett csodát, hogy igyekezzen titokban maradni személye. Most emlékezünk mennyei születésnapjára, december 6-án. Jószándék vezérelte élete minden napján.
Mi köti össze ezeket a településeket? Miklós volt aki, megszólít embereket. A myrai szent Miklós után, nyugodtan tekinthetjük a másik két Miklóst a hit szabályának, és a béketűrés példaképeinek. A nevükben benne rejlő győzelem is jel, hogy egy kis akarással, és odafigyeléssel, legyőzhetünk legyőzhetetlennek tűnő akadályokat.
December 3-án valóban megtörtént, ami még nem volt. Együtt ünnepeltek, és emlékeztek a hodásziak és homrogdiak, hogy volt egy Miklósuk. Hálatelt szívvel jöttek közénk, megmutatni, hogy növekszik egy kis magonc. Cigány nyelvű liturgián vehettünk rész a hideg, de díszes homrogdi templomba. Együtt imádkozhattunk, nem csak cigányok, hanem magyarok is.
De természetesen nem ért véget itt az emlékezés, mert azt mondják, az a jó ajándék, ha a test és a lélek is gyarapszik. Ezt szem előtt tartva a lelki táplálék után következett a test táplálása. De a mai rohanó, „egészséget hajszoló” világban azonnal gondoskodtunk arról, hogy nehogy baj legyen, az iskola tornatermében barátságos focimeccsen lehetett égetni a kalóriákat. Mivel e két egyházközség ifjai és idősebbjei barátságos meccseket játszottak, a gólokat sajnos vagy hál’ Istennek nem számoltuk. Annál szembetűnőbb volt, hogy nem volt csúnya beszéd a meccseken, sem olyan szintű fizikai durvaság, ami sérüléshez vezethetett volna. A kapott és rúgott gólokért is közösen adtunk hálát a paraklisz elimádkozásában. Majd útjára engedtük a hodászi testvéreinket, hogy vigyék jó hírét ennek a közös rendezvénynek, mert volt kitől, és volt mit tanulnunk. Ha csak a Miklósokra gondolunk, vagy a nyelvi különbségekre, vagy a focitudásra. Tanultunk.
Tanultunk testvérek lenni és testvérként viselkedni, szeretni és szeretve lenni.
Nem szeretnénk szégyent hozni a magvetőkre. Köszönjük.
Reméljük, a Miklósok iránti tiszteletünk, és szeretetünk vezet minket a megkezdett úton. Szeretnénk mi is eljutni Hodászra, közösen emlékezni majd Sója Miklós születésének 100. évfordulójára.
Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum