A romapasztorációban is merjünk nagylelkűbbek lenni – Orosz Atanáz az ad limina látogatásról

– November 20-án, hétfőn találkoztak Ferenc pápával. Hogyan zajlott ez a találkozó? Hogyan élte meg?

– Nagy örömmel éltem át ezt a találkozót. Feszült várakozással készültünk a Szentatyához, úgy gondolom, hogy nagyon megnyugtató volt az a beszélgetés, amit két órán át a könyvtárában folytathattunk vele.

– Volt-e esetleg olyan téma, amit fölvetett; vagy kérdés, amit föltett neki?

– Egyházmegyémben egyre nagyobb számban élnek halmozottan hátrányos helyzetű személyek, főként a roma lakosság körében. Azt a sajátos lelkipásztori dilemmát vetettem föl, hogy szabad-e kettős mércét alkalmaznunk a szentség kiszolgáltatásánál; bizonyos kánonjogi követelményekről, vagy egyáltalán követelményekről lemondani akkor, amikor eléggé reménytelennek látszik, hogy az a személy azt a követelményt teljesíteni tudná – akár a keresztség kiszolgáltatásához, akár az elsőáldozáshoz. Erre adott nagyon bátorító választ a Szentatya.

A három evangéliumból jól ismert mondatot idézte: „Nem az ember van a szombatért, hanem a szombat van az emberért.” Ezért javasolta, hogy a legalaposabb mérlegelés után, lelkipásztori bölcsességgel alkalmazzuk minden személyre azt, ami annak a személynek az üdvösségére szolgál, hiszen ez a célunk a lelkipásztorkodás esetében. Nem javasolja, hogy bárki esetében is megtagadjuk a keresztség szentségét, még ha olykor nem is látjuk a folytatás konkrét lehetőségét. Biztatott bennünket arra, hogy hagyatkozzunk a Szentlélekre, aki láthatatlanul is tovább működik a szentség kiszolgáltatása után abban a személyben. Másrészt pedig biztatott, hogy a nagyvárosok peremén élő, olykor ritkább vallásgyakorlathoz hozzászokott emberekhez hasonlóan a romapasztorációban is merjünk nagylelkűbbek lenni, hiszen eredmény csak így várható.

– Végül is ha meggondoljuk Ferenc pápa megnyilatkozásait, akár az Amoris laetitiát vagy egyéb buzdításokat, azok is mind az emberséges megközelítést keresik. Például ne ragaszkodjunk annyira mereven a szabályokhoz – ez a reggeli szentmiséken is előkerül –, hanem azt nézzük, hogyan tudjuk fölemelni az embert.

– Igen. Valószínűleg nem először hivatkozott arra az esetre, amelyet saját országában tapasztalt meg, talán nem a fővárosban, de valamelyik szomszéd egyházmegye püspökénél vagy lelkipásztorainál, akik nem keresztelték meg a leányanya újszülött gyermekét. Most is ugyanazzal a nagyon hangos tiltakozással kommentálta a Szentatya ezt az esetet, mint annak idején egyik homíliájában: egy olyan leányanyának a bátorságát, aki mégis kihordta ezt a magzatot, világra hozta, és vállalta a világ előtt ezt a rizikót, inkább értékelni kellene, és nem pedig büntetni, mint ahogy azt a keresztelést megtagadó lelkipásztor vagy főpásztor tette.

– Említette a roma lakosságot. Erdő Péter bíboros beszámolt arról, hogy átadtak a Szentatyának egy lovári nyelvű bibliát. Ezzel kapcsolatban a Szentatya tovább buzdította önöket.

– Igen. A latin szertartásúakat biztatta egy hivatalos, jóváhagyott lovári szentmiseszöveg kiadására. Metropolitánk, Kocsis Fülöp megemlítette, hogy a görögkatolikusoknál már évtizedek óta van egy sajátos cigány liturgia, amit elsősorban Hodász, Kántorjánosi közösségeiben és a máriapócsi cigánybúcsún szoktunk végezni és gyakorolni.

– Aktívan bekapcsolódnak ők az Egyház életébe a Miskolci Egyházmegye területén?

– Vannak olyan falvaink, ahol aktívan bekapcsolódnak. A kérdésem viszont éppen azért fogalmazódott meg, mert – ezt a Szentatyának is szóvá tettem – a legtöbb helyen a keresztelés után a vallásgyakorlás ilyen nyilvános formája abbamarad. Templomainkban nem sokat látjuk a roma lakosságnak azt a részét, akikhez az élet számos területén kötődünk. Jelenleg inkább a hitoktatásban találkozunk velük, hiszen sokan választják a szülők közül a katolikus hitoktatást, de ott sem látjuk mindig azt az érdeklődést és fegyelmezettséget, amelyet a téma megkívánna. Ez volt az a lelkipásztori probléma, amire a Szentatya válaszát kértem és provokáltam.

– Ezen a héten [november 20–24. – a szerk.] végiglátogatják az illetékes vatikáni dikasztériumokat is. Melyik az ön területe, hova látogatott el?

– A Hittani Kongregációnál kezdtük együtt, hiszen minden püspököt érint a Hittani Kongregációnak a kompetenciája, aztán pedig egy kisebb csoportban a szerzetesi kongregációt [Megszentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Társaságainak Kongregációja – a szerk.] kerestük fel, hiszen magam is szerzetes vagyok, és a magyarországi szerzetesség ügye külön is szívügyem. Ott beszélgettünk azokkal, akiket a Szentatya kinevezett a szerzetesi ügyek intézésére. Nagyon alaposan végig tudtuk venni a magyar szerzetesség, sőt, a Kárpát-medence szerzetességének különböző szempontjait: a válságjelenségeket, a megújulás jelenségeit, és azokat a jeleket, amik a jövőbe mutatnak.

– Néhány konkrétumot említene ezek közül?

– A beszámolónkat olvasva a kongregáció prefektusa is rádöbbenhetett, hogy a sok szerzetesközösség között vannak olyan közösségek, amelyek most úgy tűnnek, hogy létszám szempontjából nagyon apadnak, és talán egyszer ki is halnak a mi hazánkban, mert nincs biztosítva az a szükséges utánpótlás, amely az életrevalóságot bizonyítaná. Vigasztaló az, hogy olykor a nulláról is újraindultak Magyarországon egyházi mozgalmak, egyházi kezdeményezések, és beszámolhattunk több ilyen újraindulás csodájáról. Ez a kongregáció prefektusát, titkárát is messzemenően megérintette. Beszélgettünk a szomszédos országok szerzeteseivel való együttműködésről, a Románia területén élő, különböző szertartású, különböző nyelvű szerzetesek életéről, a párbeszéd lehetőségéről, az újjászületés lehetőségeiről.

Tegnap a Keresztény Egység Előmozdításának Pápai Tanácsánál jelentünk meg hatan a magyar katolikus püspöki kar képviseletében. Bábel Balázs érsek nagyon részletesen előadta azokat az eseményeket és konferenciákat, amelyek az elmúlt nyolc év során a hazánk területén élő protestánsokkal előbbre vitték a keresztény egységkeresés ügyét. Beszámolt a tavaly elkezdődött és egészen mostanáig tartó megemlékezésekről, melyeket a reformáció kezdetének 500. évfordulója kapcsán tartottak.

Amikor a kongregáció titkára rákérdezett azokra a kapcsolatokra, amelyek a keleti egyházakkal, például az ortodoxokkal alakultak, alakulnak ki, akkor magam is említettem két olyan eseményt, amely tavaly és idén előre mutatott a keleti egyházakkal való intenzív együttműködés és egységkeresés célja felé. Hat pátriárka is megfordult az idén Budapesten és Debrecenben is egy kánonjogi világkongresszus kapcsán. Keleti egyházak vezetői, metropolitái, különböző ortodox egyházak képviselői nagyon biztatóan nyilatkoztak az egységkeresésről, és ebben a tudományos egységkeresésben éreztették, hogy van még mit tisztázni, van még miben előbbre lépni. A mai beszélgetések során pedig nagyon konkrétan kiderült, hogy a keleti szerzetesekkel való együttműködés, a monostorokkal, monasztikus szerzetesekkel folytatott párbeszéd és közös imádság szintén jelentős mértékkel közelebb visz bennünket a Krisztus Urunk által óhajtott egységhez.

– Karácsony közeledik. Hol tartanak az előkészületekben?

– Mi, görögkatolikusok még az advent egyetemes meghirdetése előtt, november 15-én kezdjük el a karácsonyi bűnbánati időszakot, amely ugyanúgy negyvennapos, mint a nagyböjt. Abban is hasonlít a nagyböjtre, hogy böjtölést is kapcsol a karácsonyváráshoz, és számos olyan himnuszt, imádságot és éneket, amely már a közelgő ünnepet vetíti előre. Tegnap óta nap mint nap énekeljük, ismételgetjük azt a himnuszt, amely egy 1650 évvel ezelőtt, Konstantinápolyban elhangzott szentbeszédből alakult ki: „Krisztus születik, dicsőítsétek, Krisztus jön, ünnepeljétek!” Ennek a himnusznak a nyolc versszaka megmozgatja nemcsak a fantáziát, hanem az érzelmeket is: a görögkatolikus hívek ennek az éneknek a szavait ízlelgetve már előre érzik a karácsony ünnepét.

Lejegyezte: Benke Zsuzsa

Forrás: Magyar Kurír, fotó: Polyákné Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye