Interwiew with Zsuzsa Incze

A Nyíregyházi Egyházmegye Kulturális Irodájának és a Segítő Kéz Egyesület együttműködésének köszönhetően Incze Zsuzsa, a Csellengők című televíziós műsor szerkesztő-rendezője 2017 novemberében előadásokat tartott az egyházmegye több oktatási intézményében: Kisvárdán, Tuzséron, Mátészalkán, Nagykállóban, Nyíregyházán és Máriapócson.

Gyermekeinkre leselkedő veszélyek címmel hallgathatták meg gyermekek és felnőttek egyaránt azokat a szívszorító történeteket, melyek nyomába eredt az újságírónő a Csellengők című televíziós műsor szerkesztése során. A hallgatóság soraiban foglalt helyet egy alkalommal Rácz Tibor, az egyházi és civil ügyekért felelős koordinációs referens és egy másik alkalommal Szocska A. Ábel apostoli kormányzó atya is.

A nagykállói gimnázium diákjai interjút készítettek Incze Zsuzsával. Ezt olvashatják az alábbiakban.

Honnan tudtad, hogy ezzel szeretnél foglalkozni és hogy műsort indíts belőle?

I.Zs: Én eredendően újságírónak tanultam, de alapból az első diplomám az általános gépészmérnöki diploma. De már az államvizsga előtt írtam különböző lapokba valamint jártam az Újságíró Szövetség amatőr stúdiójába. Itt kezdtem el novellákat és riportokat írni. Bacsó Péter filmrendezővel csináltam az első komolyabb riportomat, aztán nevesebb lapokban is megjelentek az írásaim. Valahogy mindig előtört belőlem a szociális érzékenységem és ez megmutatkozott a riportok közben is. Ami igazán elindította a lavinát, az az volt, amikor egy 15 éves kislány felkeresett azzal, hogy terhes, és nem tudják eldönteni a párjával, hogy megtartsák-e a gyereket. Igazából nem én kerestem a Csellengők c. műsort, hanem az a klip talált meg engem, amiben amerikai eltűnt gyerekek fényképei vannak összevágva és az eltűnésük történetei voltak hozzácsatolva.

Hogy hatottak azok az általunk is látott megrázó történetek rád és a családodra?

I.Zs: Ti nagyon töményen kaptátok most ezeket a történeteket, de sajnos ez a szörnyű valóság. Az ilyen estekkel is tisztában kell lenni és fel kell rájuk készülni. Mivel vasárnap volt a Csellengők c. műsor a Tv-ben, az adások után sorra jöttek a telefonok és a kérések, ezért hétfőn mindig forgatni mentünk a stábbal. Mivel nem lehetett olyan könnyen dönteni a sok anyag közül, ezért mindig oda mentem a csapattal, ahol a legnagyobb szükségét láttam a segítség nyújtásnak.
Ami a családomat illeti, gyermekeim elfogadták, hogy az anyukájuknak az a mániája, hogy eltűnt gyerekek után kutasson. Sőt, az egyik fiam filmproducernek tanult, ezért én nagyon sok helyre elvittem magammal, hogy minél sikeresebb legyen majd a későbbiekben, valamint sok haszna volt abból a szempontból is, hogy megtapasztalja ő is a mindennapok szörnyűségeit.

Nyomon követed-e a megtalált áldozatok utóéletét, hogy milyen hatással voltak a történtek rájuk, milyen következményei lettek életükben?

I.Zs.: Aki igényli, azt a továbbiakban is figyelemmel kísérjük, de természetesen sohasem szeretnék rátelepedni a családokra. Az én dolgom akkor fejeződik be, mikor előkerül a gyermek. Ha esetleg az áldozat nem szeretne nyilvánosság előtt beszélni a megrázkódtatásról, akkor semmi baj, az elsődleges szempont az, hogy hazakerült és jól van.
A holland kislány esetét nem adtuk le a Csellengők c. műsorban – ez természetesen eszembe sem jutott -, mert a lány félt attól, hogy veszélyes következményei lehetnek. Ekkor már kínosan figyeltünk arra, hogy semmilyen információ ne szivárogjon ki, a család elköltözött egy másik helyre és új életet kezdtek.

Mit tanácsolnál azoknak a gyerekeknek, akik otthon élik át a bántalmazást, de nem mernek segítséget kérni?

I.Zs.: Ahogy azt az előadás során is számtalanszor hangsúlyoztam, muszáj segítséget kérni, különben nem tud senki változtatni a helyzeten. Jobb esetben találkozik egy szociális körökben mozgó szakemberrel, aki akár egy elejtett szóból vagy egy érintésből is megállapítja, hogy az illetőnek problémái vannak.

Mi történik akkor, ha nem otthon, hanem a gyerek környezetében történik a bántalmazás, de nem mernek szólni a szülőknek, mert félnek a reakciójuktól?

I.Zs.: Családon belül is meg kell teremteni azt a kapcsolatot, ami arra ösztönzi a gyereket, hogy mindent elmondjon a szüleinek, hiszen nincs az a probléma, amit együtt ne tudnának megoldani. Ezt azoktól a szülőktől tanultam meg elsősorban, akik elveszítették a gyermeküket.

Hogyan jellemeznéd a 21 év tapasztalatát a Csellengőknél?

I.Zs.: A 21 év alatt nem találkoztam két egyforma történettel. Mindenkinek meg volt a saját története. Nem végződtek mindig jó kimenetellel a problémák, sőt sokszor a történések közepén kellett más fogást találni, más módszerrel megoldani a helyzetet. Mindenképpen azt gondolom, hogy ez a műsor számtalan ember számára kiutat és segítséget nyújtott.

Forrás: Koroknai Norina és Szilágyi Vivien, fotó: Orosz Istvánné, Polyákné Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye