István Jelenits is 85 years old

– Tanár úr, hogyan emlékszik vissza a gyermek- és ifjúkorára?

– Berettyóújfaluban születtem, ott telt a gyermekkorom. Édesapám megyei tisztviselőként dolgozott, édesanyámmal itt kezdték el ifjú életüket. Ez protestáns vidék volt akkoriban, de voltak katolikusok is. A katolikus elemiben sok cigány gyerekkel találkoztam. Amikor Észak-Erdély rövid időre visszakerült Magyarországhoz, Nagyváradra költöztünk. Édesapám nagyon szeretett kirándulni, a hathetes nyári szabadságából hármat a bihari hegyekben töltöttünk, tőle tanultam a kirándulás szeretetét, ami egész későbbi életemre hatással volt. A gimnázium első osztályába jártam, amikor a háború végigdübörgött fölöttünk. Közeledett a front, el kellett hagynunk Nagyváradot. A tisztviselőket teherutón szállították Budapestre. Édesapámat behívták katonának, mi pedig édesanyámmal Budapesten maradtunk, ott vészeltük át az ostromot. Itt lettem piarista diák, édesapám is az volt.

– A formálódó kommunista diktatúra 1948-ban államosította az egyházi iskolákat. Ez mennyire befolyásolta az ön gimnáziumi tanulmányait?

– Két olyan év volt az életünkben, amikor az iskola diáksága többé-kevésbé sértetlenül együtt maradt, de olyan tanárok jöttek, akik át akartak nevelni minket marxistává. Feszült időszak volt ez. Az áldatlan helyzetnek az vetett véget, hogy 1950-ben megszületett a megegyezés az állam és az Egyház között: a több száz egyházi iskolából nyolcat visszaadott az állam, köztük a mi gimnáziumunkat is. Az utolsó évet már ismét piarista diákként végeztem, 1951-ben érettségiztem. Ezek fontos esztendők voltak számomra, a felnövekedés évei, majd a gyökértelenség, végül a megkapaszkodás ideje. Kiváló barátokra leltem. Édesapámat B listára tették, nem folytathatta tovább a jogászi pályáját, a nagyon szerény nyugdíjából éltünk. Édesanyám kereskedelmi iskolát végzett, így el tudott helyezkedni bérelszámolóként.

Én pedig a gimnáziumban az osztályfőnököm jóvoltából egy tanítványra tettem szert, házitanítóként segítettem őt a tanulásban. Egész jó pénzt kaptam érte, és ekkor szerettem meg a tanítást. Tehetséges, de szétszórt gyerek volt, én viszont rá tudtam venni, hogy ne csak a legszükségesebb dolgokat tanulja meg, hanem tanuljon meg tanulni. Fölkeltettem benne az érdeklődést olyan tantárgyak iránt is, melyek egyáltalán nem érdekelték. Közben fölfedeztem: a tanítás nemcsak arról szól, hogy a tanár elhadarja a tudományát, hanem hogy személyesen is közel kerül a diákhoz, és ha gond adódik, akkor azon töri a fejét, miért olyan nehéz neki elsajátítania mindazt, amit ő annyira szeret. S ha a tanár megtalálja erre a módszert, akkor képes lesz megtanítani és megszerettetni a diákkal azt, ami egyébként olyan nehezen megy neki.

– Ezek szerint az érettségi idején már pontosan tudta, hogy tanár és piarista szerzetes szeretne lenni?

– Igen, de az érettségi után nem vettek fel rögtön a rendbe. Mivel tíz iskolája közül nyolc elveszett, a rend csak leszűkített létszámkerettel működhetett tovább, az pedig megtelt. Ha engem fölvettek volna az érettségi után, akkor valakit el kellett volna bocsátani. Ezért a bölcsészkarra jelentkeztem, és be is kerültem friss piarista érettségivel. Akkoriban ez még lehetséges volt, később azonban már alig vettek fel valakit, ha egyházi gimnáziumba járt. Civilben végeztem el a tanulmányaimat, magyar szakon. Közben titokban a teológiára is beiratkoztam. A rendbe 1955-ben léptem be, az egyetem elvégzése után.

– Következett az 1956-os forradalom és szabadságharc.

– Ez megint csak nagyon emlékezetes forduló volt az életemben. A rendházunkat kitelepítették a Mikszáth Kálmán térre. Ott éltük át a rádiónál zajló tüntetéseket, megismerkedtünk a börtönből kiszabadult papokkal, szerzetesekkel. Amikor újra elsötétült a világ, és a forradalom leverése után megszilárdult a marxista rendszer, sokunkban fölvetődött a kérdés: mi keresnivalója van egy ilyen ellenséges világban az egyházi iskolának, hogyan lehetséges megőriznünk az identitásunkat? Képesek vagyunk-e úgy nevelni a ránk bízott diákokat, hogy valahogy mégiscsak boldoguljanak az életben, és ne veszítsék el a keresztény hitüket. Izgalmas történelmi helyzetben indult el a tanári pályám.

– Kecskemétre 1959-ben került, az ottani piarista gimnáziumba.

– Öt évet töltöttem ott. Érdekes volt a diákság összetétele, többségükben parasztgyerekek voltak, köztük olyanok is, akik papnak készültek, és az Egyház támogatta a taníttatásukat. Nehéz körülmények között működtünk, állami támogatást nem kaptunk. A célunk az volt, hogy fönntartsuk a közösségünket, hogy a diákok jól érezzék magukat. Rengeteget túráztam a fiatalokkal, ami nagy élményt jelentett mindnyájunk számára. Öt évet töltöttem Kecskeméten, ezután a pesti piarista gimnáziumba kerültem, magyart és hittant tanítottam. Emellett az akkori rendfőnök, Albert István megbízott azzal, hogy legyek a biblikus tárgyak tanára a rend hittudományi főiskoláján. Közben megjelentek az első írásaim a Vigiliában, az Új Emberben, a nyelvészeti folyóiratokban.

– Első könyve, a Betű és lélek 1978-ban jelent meg, több kiadást is megélt, sokakat vitt közel az evangéliumok üzenetéhez.

– A kötetben olvasható rövid elmélkedéseket azokból a reggeli imádságokból állítottam össze, amelyeket a diákság számára szerkesztettem a napi evangéliumokhoz. Felhasználtam bennük a modern biblikus tudományok módszereit, de nem tudóskodtam, igyekeztem az egyszerű emberek számára is követhetően fogalmazni. Az életutam pedig haladt tovább. Sokat kirándultam a pesti diákokkal is, vízi- és kerékpártúrákat szerveztünk, bejártuk az egykori Magyarország elszakadt területeit. Kedves, játékos emlékeim vannak erről az időszakról. Egyik alkalommal a Felvidéken jártunk, s megálltunk Árva váránál. Mondtam a gyerekeknek, hogy majd én őrzöm a kerékpárokat, ők meg menjenek fel gyalog, nézzék meg a várat. Közben egy magyar kirándulócsoport tagjai már lefelé jöttek, beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy csepeli vasmunkások voltak, autóbusszal érkeztek. A kerékpárjaink jórészt a csepeli vasműben készültek, és ők nagyon büszkék voltak erre. Megígérték, hogy írnak a vállalat lapjában rólunk. Kérdezték, melyik iskolából jöttünk, mondtam, hogy a piaristáktól. Erre azonnal visszakoztak, rólunk nem lehetett a csepeli vasművek újságjában cikket írni. Érdekes időszak volt ez. Éreztük az akkori helyzet visszásságait és nehézségeit, de ez nem volt akadálya annak, hogy megnyíljon előttünk egy gazdag világ. Ezek között a gyűrődések között éltünk. Vártunk, amikor nehéz volt, és újrakezdtük, amikor lehetett.

– Ön 1985 és 1995 között piarista tartományfőnök volt. Kezdeményezésére Gödön szakmunkásképző iskolát indítottak a piaristák. Azóta is visszajár Gödre, hetente egyszer szentmisét mutat be ott.

– A gödi szakmunkásképzőt már a rendszerváltozás után hoztuk létre, amikor lehetőség nyílt arra, hogy visszakapjuk iskoláinkat, amelyekben ismét piarista szellemben taníthatunk, nevelhetünk. Én azonban úgy éreztem, lépnünk kellene azok felé is, akik a fiatalok között a legelhagyatottabbak az országban, ők pedig az ipari tanulók. A piarista hagyományban ez kezdettől fogva benne volt. Kalazanci Szent József a rend megalapításával párhuzamosan hozott létre ingyenes népiskolákat a legszegényebb gyerekek számára. Később aztán mégis úgy alakult, hogy olyan iskolákat is működtettünk, ahová nem feltétlenül csak a szegény diákok jártak. Ezért a rendszerváltozás idején tartományfőnökként úgy gondoltam, hogy létre kellene hoznunk egy olyan iskolát, ahol olyan gyerekek tanulhatnának, akik nem járhattak gimnáziumba, akár a tehetség hiánya miatt, akár amiatt, hogy nem kapták meg otthon az ehhez szükséges szellemi alapokat. A rendtagok és a volt diákjaink is örömmel álltak a kezdeményezés mellé. Szerény körülmények között, egy maroknyi gyerekkel, első osztálytól kezdve kezdtük az építkezést, a műhelyt is csak lassanként tudtuk berendezni. Nyolc évig tanítottam a gödi szakmunkásképzőben, hogy személyesen is segítsek az ottani munka kibontakozásában. Ma már nem tanítok, de örömmel figyelem az iskola működését. A Gödhöz való kötődésem is akkoriban erősödött meg. Leégett a templom, a plébános megbetegedett, és akkor, mivel úgyis tanítottam az iskolában, elkezdtem rendszeresen misézni. Később aztán újjáépült a templom, és most már plébános is van, de nem Alsó-Gödön, ahol az iskola működik, hanem Felső-Gődön. Heti egy misét azonban én is bemutatok, s nagy örömöm telik ebben.

– Tanár úr nyolcvanöt évesen is járja az országot, előadásokat tart irodalomról, családról, hitről. Sok emberrel találkozik, beszélget. Milyen tapasztalatokat szerez ezeken az előadásokon?

– A diktatúrában el sem tudtuk képzelni, milyen lenne az élet, ha ennek a rendszernek a nehezékei nem telepednének ránk. A diktatúra régen megszűnt, de azóta újszerű nehézségekkel kell szembenéznünk. Ezeket nem egy elnyomó hatalom koncepciója diktálja, hanem az élet sokszínű gazdagsága, mindaz, ami körülöttünk zajlik, és amelyek között meg kell találnunk a tennivalóinkat. Ez a kor, amelyben élünk, éppen a rendkívüli technikai fejlődése miatt sok váratlan szituációt teremt. Egy családnak például ma már nemcsak rádiója vagy tévéje van, hanem mindenféle, interneten száguldozó információi. Ennek következtében megváltozik az emberek belső élete, az egymáshoz való viszonyuk is. Egyre kevesebb idejük marad arra, hogy beszélgessenek egymással. Nincsenek csöndes, együtt töltött estéik, idegesek, rohannak. Mindez készületlenül érte őket. Az élet magától felgyorsult, a gyerek élete már nem olyan, mint amilyen a szüleié volt, és a szülő sem igazodik el a gyereke életében. Ebben a helyzetben nagy jelentősége van az egymásra figyelésnek, annak, hogy legyen idő beszélgetnünk egymással. Ma már nem ismereteket keresnek elsősorban az emberek, hanem a személyes beszélgetések lehetőségeit. Kiváló alkalom erre minden olyan esemény, amelyen közösen meghallgatnak valamit, utána pedig együtt megbeszélik. Az iskolákban szülői értekezleteken egymással is beszélgetnek a szülők, megosztják egymás között nevelési tapasztalataikat. Korábban, a diktatúra évtizedeiben a plébániákon nem alakulhatott ki valódi közösségi élet, ma viszont már nemcsak a prédikációt hallgatják a hívek, és a pap sem csak prédikál, hanem igyekszik közösséget formálni a hívekből.

– Egyik előadásában arról beszélt, hogy napjainkban már kivételes dolognak számít a hit. A keresztény hitre gondolt?

– Általában van visszaszorulóban a mélyre ható gondolkodás. Kapkodva élünk, és emiatt a hit is sok ember életében valamiféle tradíció maradt, de nem életet átalakító erő. Az emberek többségének nincs ideje, türelme arra, hogy végiggondolja a hit kérdéseit, és szembesítse azokat a máshonnan jött információkkal. Mindez egymásra hányódik, és esetlegesen alakul az egymáshoz való viszonyuk az emberben. Nem egy egész életet átfogó életértelmezés, bölcsesség ez, hanem szedett-vedett emlékeknek a tömege, amelyek sokszor az idegrendszer játékának megfelelően befolyásolják az illető személy döntéseit, magatartását. Ezért kiszámíthatatlanná válik a másik ember számára, hogyan viselkedik a különböző helyzetekben. Többnyire riadtan. Pedig különösen a kiélezett szituációkban szükség volna az érett értékrendre, ehhez azonban elengedhetetlen, hogy legyen az embernek gyökérzete, amiből meríteni tud, illetve legyen ott a feje fölött a távlatokat megnyitó égbolt.

– Azt mondjuk, hogy a hit kegyelem. De ezek szerint akarati tényező is?

– A hit nem azt jelenti, hogy a Jóisten este hattól hétig ránk zúdítja a hit kegyelmét. Ez együtt születik velünk, de ha az életünk riadt lesz meg kapkodó, akkor a kegyelemnek a hitbeli megnyilatkozásai is esetlegesebbek lesznek. A különösen nehéz helyzetekben megvilágosodást kaphat valaki, és akkor elszégyelli magát, vagy elhatároz valami jót, de nem biztos, hogy kitart mellette, mert ahhoz az kellene, hogy a megvilágosodás ne csak egy pillanatnyi szép gondolat legyen, hanem képessé tegye az illetőt a hűséghez szükséges erőfeszítésre és kitartásra is. A mai, kapkodó életben az Úristen esélyei is nehezebbek. Az életünk összekuszálódott, és biztos, hogy a Jóisten megtalálja a módját a szálak kibogozásának, de nekünk meg kell tanulnunk eligazodnunk ebben a szokatlan helyzetben, és egymásra is jobban odafigyelni, a családban és mindenütt máshol.

– Ha végigtekint az életén, milyen gondolatai, érzései vannak?

– Sokszor éreztem és érzem azt, hogy nem emberi tervezés, hanem a Gondviselés, az Úristen vezette, irányította a sorsomat. A dolgok egymásból nyíltak, újra és újra váratlan lehetőségek és feladatok kerültek elém, amelyek sokfajta felismerésre késztettek. Olyan korban éltem, amelyik sorozatban szállította a meglepetéseket, s ezekből különböző tanulságok következtek, míg végül minden kikerekedett. Az életünk befejezését nem mi szerkesztjük meg, hanem az Úristen, aki ennek a gyorsan átalakuló világnak is az egyedüli gazdája. Mi csak a szereplői vagyunk. Ha az ember visszanéz az életére, látja, hogy nemcsak sodródott az eseményekkel, hanem cselekvő szereplője is volt azoknak, ugyanakkor mégsem ő írta ennek a forgatókönyvét, hanem az Úristen.

– Közeledik a karácsony, a Megváltó szeretet-Isten, Jézus Krisztus születésének az ünnepe. A világosság a sötétségbe jött, de a sötétség nem fogadta be, írta János evangélista. Miért van ez így minden korban, hogy a többség nem fogadja be szívébe Jézust?

– Az Úristen esendőnek teremtett bennünket, és sok mindent rábízott a saját belátásunkra. Így aztán annál értékesebbek a szabadon hozott döntéseink. Ezeknek a kockázatai között zajlik a történelem. Biztos, hogy az Úristen nem vereséget szenved, amikor megpróbáltatások szakadnak a világra, és a stabilnak látszó tervek összekuszálódnak. Ettől is az ő nagyságának, szeretetének, minden képzeletet meghaladó szépsége, hatalma bontakozik ki, jut érvényre. Ebben láthatjuk annak értelmezését, amit átélünk. Mi hiszünk abban, hogy az Úristen nem csupán játékosa a világnak, hanem a Teremtője, és azokat is Ő teremtette, akik szembefordulnak vele. Nem kell aggodalmaskodnunk, hogy itt valami baj van, rossz útra tévedt a lét. Bíznunk kell a Jóistenben. Látnunk kell azonban, hogy Isten a felelősségtudatot is belénk oltotta, hogy ami tőlünk telik, azt tegyük meg a felismert jó szolgálatáért.

Forrás: Bodnár Dániel/Magyar Kurír, fotó: Lambert Attila

Nyíregyházi Egyházmegye