Áder János adventi ebéden fogadta a magyarországi történelmi egyházak vezetőit

Áder János köztársasági elnök beszéde a magyarországi történelmi egyházak vezetőinek tiszteletére rendezett fogadáson

Eminenciás Bíboros Úr!
Excellenciás Érsek és Püspök Urak!
Főtisztelendő és Főtiszteletű Püspök Urak!
Tisztelt Elnök és Rabbi Urak!
Miniszterelnök Úr, Házelnök Úr, Miniszter Úr!

A száz esztendeje született Szabó Magdát egyszer, még a nyolcvanas évek derekán egy irodalmi körkérdésben arról faggatták, mit gondol az elkötelezettségről. A kérdés nem egyházi környezetben hangzott el. A kérdező pusztán az író művészi, mesterségbeli elköteleződésére volt kíváncsi. Azt tudakolta, hogy egy művész mit gondol a világról, saját hivatásáról, személyes felelősségéről.

Szabó Magda válaszában – bár nem ez volt a kérdező szándéka – a vallás felől közelítette meg a témát, és többek között ezt írta: „Hiszek az egyház létezésének fontosságában, hiszem, hogy kell egy olyan közösség, amely átemeli az embereket az életük olyan szituációin, amelyek észokokkal, logikával megoldhatatlanok. Hiszek minden egyház dogmatikája és liturgiája érvényességében, ha a sajátomat érzem is személyes kincsemnek. (…) Elkötelezettje vagyok minden egyháznak, amely jóra használja fel a hatalmát, jóra tanít, s úgy szolgálja a maga Istenét, hogy az embereken való segítésben keresi.”

Tisztelt Vendégeink!

Évről évre azért gyűlünk össze itt a Sándor-palotában, hogy együtt köszönjük meg az elmúlt esztendő kegyelmeit.

Idén, a reformáció 500. évfordulójának megemlékezései közepette volt alkalmunk megélni, hogy az, amit Szabó Magda személyes kincsnek nevezett, miként válik közösségivé. Őszintén remélem, hogy az Eucharisztikus Kongresszusra való készülődés hasonló élményt, hasonló lelki, közösségi gyarapodást jelent majd mindannyiunk számára a következő hónapokban.

Az ünnepek, az évfordulók gyarapítják közös értékeinket, erősítik összetartozásunkat. A remény, a hűség, az elkötelezettség mindannyiunkat erősebbé tesz.

Az elkövetkező évben is azt kell keresnünk, ami összeköt minket. Szeretet. Megbecsülés. Tisztelet.

Tudjuk, sosem fogyunk ki a segítségre szoruló és vigasztalásra váró emberekből, a támaszt keresőkből, a megoldásra váró társadalmi kérdésekből. Egyházaink tanítása, a hívő emberek „személyes kincse” sokak segítségére szolgálhat az új esztendőben is. Átemelhet az ésszel és logikával megoldhatatlannak tűnő helyzeteken, és valódi reményt közvetíthet azok számára, akiknek a legnagyobb szükségük van rá.

Kívánom, hogy amikor az ünnep látható jelei már nem lesznek körülöttünk, láthatatlan adományai akkor is velünk maradjanak!

Erre és mai együttlétünkre kérem valamennyiük, ünnepi asztalunkra pedig külön is Erdő Péter bíboros úr áldását!