PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Kapcsolás

Különös véletlenek esnek meg olykor velünk. Vajon ezek a kiszámítható világunkon átsejlő vakvéletlenek vagy a távvezéreltségbe csúszott hibák a rendszerben? A válasz persze nem is olyan egyértelmű, s szemléletünktől függően más és más lehet. Mindenesetre egy ilyen különös élményből született P. Tóth Nóra írása.

Ahogy megtaláltam telefonom memóriájában a nevet, rákattintottam. A hívás elindult. Sokáig csörögtem, de végül létrejött a kapcsolat, s én köszöntem és már mondtam is a szavakat, melyeket korábban elterveztem. A válaszra viszont nem számítottam. És nem tőle. A kijelzőn megjelenített név ugyanis nem volt azonos azzal, akivel épp beszéltem: értetlenül magyaráztam el a téves hívás különös körülményeit. Dolgom végezetlenül búcsúztunk el, s nyomtam meg a piros gombot a meghökkentő hívás lezárásaként. Másik kommunikációs csatornán hívtam hát újra azt, akivel eredetileg is beszélni óhajtottam, ám ott nem válaszolt.

Néhány óra múlva csörgött a telefonom. Kétkedve vettem fel. A kijelző szerint az hívott, akit a technika korábban különös módon hozzám irányított. Talán azért hív, hogy megkérdezze: az első bizarr beszélgetésünk után helyre állt-e a telefonomban a rend. De nem ő volt, hanem az, akit oly lázasan igyekeztem utolérni ezen a napon többször is…

Valami titokzatos korreláció folytán gabalyodtak össze a számok és névjegyek a telefonkönyvemben. Nem tudhattam, hogy akit legközelebb hívok, ki is lesz valójában. S ha valaki engem akar hívni, csak akkor bizonyosodhatok meg róla, kicsoda, ha megszólal… Nem bízhattam a készülékemben többé.

Talán egy ki-bekapcsolás, újraindítás segíthetne – gondoltam. De ez a kiszámíthatatlanság valahogyan megfogott. Arra gondoltam, talán ez nem véletlen. Oly biztosan nyúlunk a telefonhoz, tárcsázunk, és tudjuk, mi fog történni. Felkelünk, kiszámítjuk, mennyi idő alatt érünk a munkába, kalkulálunk és becsléseink oly sokszor bejönnek. Biztosak vagyunk abban: amit eltervezünk, megvalósul.

Láthatatlan nyomokat hagyunk magunk után: a világban, kapcsolatrendszerünkben, olykor felvesszük mások fonalát, vagy összekuszálódnak szálaink másokéval. Bogozzuk, visszük tovább, de ezek a kábelek néha összeérnek.

A gépezet nem működik már annyira precízen, legalábbis nem a mi általunk tökéletesnek vélt módon. S anomáliáival meglep, letaglóz, ráébreszt, tudatosít: hibát, örömöt, bánatot, szeretetet, s hogy szűkösen szabott életünk felett, mögött van egy másik, egy nem tőlünk, általunk vezérelt. A kiszámíthatatlan más szemüveget rak ránk: átkapcsol, bekapcsol, hogy kapcsolhass.

Azt hiszem, egy picit várok még a telefon újraindításával…

P. Tóth Nóra