Múlt századi merengő: január

Időszámításunk is ezzel a nappal kezdődik. Régi könyvekben még így írták a dátumokat: Kr. e. és Kr. u., azaz Krisztus előtt és Krisztus után, csak a múlt századi kelet-európai ateista ideológia akarta megtagadni ezt a tényt. Ezért került használatba az időszámításunk előtt, és időszámításunk után meghatározás. Magyar keresztyén körökben ez az  i. e., illetve i. u. rövidítés Idvezítő (születése) előttöt vagy utánt jelentett. Az évszámok írásánál azonban ma is gyakran használatos két betű: A. D., az anno Domini latin kifejezés magyarul: az Úrnak évében. 

Sajnos falunkban már kihalt az „egyházkelés” régi gyakorlata. Az édesanya első útja – pár nappal a szülés után, amint megerősödött – a templomba vezetett. Itt a lelkész megáldotta őt új feladatában, és együtt imádkozott vele. Ha valaki egyházkelés előtt ment ki a faluba, azt megszólták.

Kihalóban vannak már azok is, akik még a hónapokat és heteket is a keresztyén hagyomány szerint nevezték, például így: Szent Mihály havában, pünkösd vagySzentháromság hetében stb. 

Az egyik legősibb keresztyén ünnepünk, a vízkereszt is lassan feledésbe merül, pedig a „három királyok” – azaz a Biblia-beli napkeleti bölcsek –, akik ezen a napon érkeztek a Messiás (Megváltó) Jézus látására, igen kedvelt témái az irodalomnak, zenének, és képzőművészeteknek. 

Ugyanígy ismeretlen már a mai gyerekek számára a csendes téli falusi élet a maga visszatérően beköszönő munkáival és örömeivel. Utazzunk most vissza az időben majd' fél évszázadot, és pillantsunk bele Nagytarcsa rég múlt téli világába…

Győriné Kováts Andrea múzeumvezető

Vonzalmam e hideg évszakhoz érthető, hiszen névnapom és születésnapom keretezi. Bár vízkereszt után megunva a telet már a tavaszt várom, hólapátolás közben mégis nosztalgiával gondolok vissza a rég múlt téli szünetek nyugalmára. 

Gyermekszobánk ablakából önfeledten bámultam, amint cinkék, tengelicék, zöldikék nagy egyetértésben lakmároztak a nagydiófánkra felgallyazott szalonnabőrkéken. A lassan telő, szürke napok csendjét csak a száncsengők csilingelései törték meg. Némára dermedt, csapzott szamárkórók figyelték kíváncsian a szántóföldek puha hópaplanját, melyet fácánok, nyulak, rókák rajzoltak kalandosra. Délelőttönként a faluszéli „Vrska” lejtőjén ródliztunk. Azon versenyeztünk, ki tud messzebb csúszni. A többnyire házi tákolású, vasalás nélküli faszánkók lassan, akadozva csúsztak le a lankás domboldalon. Irigykedve néztük, amint Antal Dodi a vasszánjával sebesen száguldott le egészen a patakig. 

Vasárnap délutánokon a Mókus-hegy akácosának csendjét csapatunk vidám zsivaja töltötte be, mert itt, a meredeken a legócskább tákolmánnyal is szédületes sebességgel lehetett hosszan száguldozni. Csak a korai sötétedés hajtott haza bennünket. Vacogva szaporáztuk lépteinket, mert a lucskos nadrágszárunkra olvadt hó kezdett megfagyni. 

Akkor lett igazán kerek a nap, amikor vacsorára a forró teához a fokhagymával alaposan bedörgölt, zsírban sült pirítóst majszoltam. A 25 wattos konyhai lámpa félhomályában nézegettem, amint a konyhaasztal széle fölé hajolva nagymamám akkurátusan, szemezgetve pucolja a rizst a hétfői disznóöléshez.

Télen a sötét, rideg hajnalokat éhes disznók visítása verte fel szerte a faluban. Jogosan méltatlankodtak, hiszen előző este már nem kaptak vacsorát. A nagy üstben jó ideje forrt a víz, és megérkezett Misa bácsi, a tsz-elnök, a mi „házi böllérünk”. Minden évben ő szúrta meg a vágásra megérett disznóinkat. A segédekkel ellőtte persze egy kupica „fogsorlazítót” is bekaptak, hogy legyen bátorságuk megküzdeni az amúgy ma különösen is ingerült állattal. Voltak olyan esetek (no nem a mi falunkban), hogy a böllér és segédei már a többedik stampó után keresték fel az ólat. Ennek következtében a kés nem a megfelelő helyre csúszott. A sebzett állat meg eszeveszetten menekült, és igen fáradságos hajsza után sikerült csak a vágás.

Nálunk azonban minden ékes rendben zajlott. Édesapánknak viszont ilyenkor eszébe ötlöttek a szép nyári napok, amikor disznóparéjjal etette hízónkat, miközben a csámcsogó jószág hátát seprűnyéllel vakargatta. A koca önelégült röfögéssel jelezte, hogy teljes az idill. Ezért, miután kitöltötte a pálinkákat, rendszerint gyorsan elsietett a faluba látogatni, hogy ne hallja a sivítást. Mi, gyerekek viszont erre ébredtünk. Az iroda ablakából megnézhettük, amint az udvar közepén szalmával borított – előzőleg leforrázott tetem – lángba borul. Derengett a reggel, mire a perzselés lángjai kihunytak. Mire a kormos állatot tisztára vakarták, már mi is ott sürgölődtünk. A sülthagymásvér-reggeli után Misa bácsi nagy szakértelemmel elvégezte az állat bontását. Odébb Fényes Erka néni a fateknőben mosta tisztára a beleket. Mire leültünk a párolgó orjaleveshez, hízónk minden alkatrésze már a konyhában volt. Vidáman csevegő munkás délután következett. Bizony öreg este lett, mire a sonkák, szalonnák pácolva, a tepertő kisütve, a kolbászhús, valamint a disznósajt és a hurka fűszerekkel bekeverve, bélbe töltve a másnapi füstölésre készen álltak. A hidegre kitett bödönben a zsír már dermedni kezdett, amikor a toros asztalt körülültük. 

A vacsora végén – mikor a resre sült vastagbélbe töltött hurka pálcikáját szopogattam – nem gondoltam arra, hogy városi kortársaim a technikaórákon azon töprengenek, hogy mitől hurkapálca a hurkapálca…

Forrás és fotó: evangelikus.hu

Nyíregyházi Egyházmegye