Blessing of the Danube

A Fő utcai görögkatolikus templomban pár perccel negyed tizenegy után, amikor az úrjelenési liturgiára megérkezünk, egy gombostűt sem lehet leejteni. A többség idős, de feltűnően sok a fiatal is.

Amint megkezdődik a szertartás, magával ránt a sodra. Azért írom így, mert ma különösen sokat hallunk és énekelünk mindenféle vízről: a tengeréről, a Jordánéról, a Mózes által a sziklából fakasztottról, na és persze a Dunáéról, amiről még jócskán lesz szó. Elemi erejű az ima, amellyel a hívek és a szolgálattevők egyként szólongatják, dicsőítik az Urat: az egész liturgia egyetlen folyamatos áradás – hasonlóan a közelben áradó Dunához, amelyen ezekben a napokban rengeteg uszadékfa himbálódzik, némelyiken nagy vidáman potyautaskodó sirályokkal.

„A Jordánban való kereszteltetésedkor, Urunk, kijelentetett nekünk a Szentháromság imádtatása, mert az Atyának szózata bizonyságot tőn rólad, kedves fiának nevezvén téged, a Szentlélek pedig galamb képében megerősíté a szózat csalhatatlanságát” – énekeljük először, másodszor, majd harmadszor is, és ezáltal egyre mélyebbre és mélyebbre merülünk a titok vizébe. Jézushoz hasonlóan, aki a Jordánba merült alá, hogy felszínre bukkanásakor tanúságot tegyen róla az Atya és a Szentlélek. Nemcsak annyi történik, hogy megértjük, ami kétezer éve történhetett, hanem szinte ott vagyunk a folyó mellett, és lelki szemeinkkel látni véljük a jelenetet. „Zenés-énekes hittanóraként” is megállná a helyét ez a sok ima, válaszolgatás, mert képes beavatni a szent titkokba; képes megéreztetni, hogy nekem, itt és most közöm van hozzájuk, mert nekem és rólam is szólnak. „Akik Krisztusban keresztelkedtetek, Krisztusba öltözködtetek” – a jézusi vízbe merüléstől, Keresztelő János általi megkeresztelésétől ennyire rövid az út a mi keresztségünkig.

Kocsis Fülöp prédikációja indításaként a zsoltárt idézi, amely szerint a tenger futott, a Jordán pedig visszafordult. Mindkettő nevetséges és lehetetlen is, állapítja meg, mint ahogyan Istennek sem célja a maga által alkotott törvények felfüggesztése. Az ő célja az, hogy a szívünkbe eljusson. A Teremtő belép a világba, hogy megszentelje, és megváltoztassa az irányát.

Szinte az összes ikonon láthatók hegyek, méghozzá repedezett sziklákkal. Mitől repednek meg a szikláik? Az Úr megjelenésétől. Minden ikon arról beszél, hogy az Isten egészen közel jön a világhoz, és ettől a természet megrendül. Hát akkor nekünk is, sőt nekünk még inkább meg kell rendülnünk ezen, és töredelmes szívvel fogadnunk az érkezését, hogy beléphessen a szívünkbe. Amikor ma kimegyünk a Dunához, és először a hármas lángot, majd a keresztet a vízbe merítjük, azt a vágyunkat fejezzük ki vele, hogy az Isten az életünkbe leszálljon. Hogy szentté legyünk, ahogyan a víz, a folyó szentté válik a megáldása által.

A keresztény, evangéliumi élet könnyebb, mint hisszük. Nem csak annyit jelent ugyanis, hogy helyesen élük, hanem többet: hogy töredelmesen, bűnösségünk tudatában befogadjuk az Istent, aki képes megváltoztatni az életünk folyását, hogy a mennyország óceánja felé vehessük az irányt.

A prédikáció után folytatódik a nagy közös ima: sokakért, mindenkiért, köztük a nehezen élőkért, a magányos vagy hajléktalan emberekért. Óriási erőt érzek ebben a fohászkodásban, a szüntelen könyörgésben és magasztalásban. Görög testvéreinknél megtapasztalhatjuk, mit jelent imává változtatni az egész életünket. Az ő „hangszerelésükben” mintha még a hiszekegy és a miatyánk is másképpen: áhítatosabban, alázatosabban csengene.

Amint a menet a Duna felé indul, ködön-párán át látjuk a Gellért-hegyet és a Duna vonalát, és a felhők újra meg újra megszűrik, néha pedig el is veszik a fényt vonulók elől. A nap amúgy tűző fényét, amely aztán szerencsére, mintegy negyed óra alatt minden zavaró tényezőn felülkerekedik végül.

Közvetlenül a Duna mellett, a víz fölött állva figyeljük a stégre lépő érsek-metropolitát és kíséretét; korlát nincsen, ez kissé félelmetes. A lábunk alatt hullámzó víz élményszerűen közvetíti a szertartás súlyos mondanivalóját. Szinte tavaszias az idő, és ennek mindenki örül. Tavaly ilyenkor jeges szélben állt a tömeg a parton.

Az evangélium (ismét a keresztelkedési jelenet) után Kocsi Fülöp megkérdezi: „Mi folyik itt?” Majd rögtön válaszol is, hogy a Duna, de aztán újra kérdez: hogy a Dunával mi folyik, a Duna életével. Aztán felidézi azokat az időket, amikor még gyerekek fürödtek, asszonyok mostak, férfiak halásztak a Dunában Pesten és Budán. Ám aztán a jó Duna egyszer csak arra ébredt, hogy betonfalak közé szorították, senkit sem engednek a partjára, és azt a tárgyat, amely beleesik, tanácsos lenne vegytisztítóba vinni. Mivé tettük a Dunát, mivé tettük a Földet? Szerencsére a természetnek öntisztító ereje van – ha egyszer végre befejeznénk a szennyezését, képes lenne regenerálódni. Hasonló a helyzet velünk, a lelkünkkel is. Legfőbb vágyunk, hogy Isten megtisztítsa az életünket. Hogy a kereszthez hasonlóan, amit most a Dunába merítettünk – az életünkbe ereszkedjen. Fájdalmas a világ fertőzöttsége, szennyezettsége, akárcsak a bűneink. Kérjük hát a tisztulást. Ha mi tisztulunk, a világ is tisztulni fog.

Forrás: Kiss Péter/Magyar Kurír, fotó: Merényi Zita

Nyíregyházi Egyházmegye