PANNÓNIA KÁVÉHÁZ
Mire jó egy térdsérülés?
Fájdalmas megtapasztalások, pozitív reakciók kiélezett helyzetben: erről szól P. Tóth Nóra alábbi írása.
Mire jó egy térdsérülés?
Semmire. És akkor itt be is fejezhetjük a közös gondolkodást. Mert ha nem tudsz járni és kiszolgáltatottan fekszel az ágyadban, ha helyetted kell családi szerepeket (úgy mint szakács, takarító, gyerekszállító sofőr, logisztikus) eljátszania valaki másnak, azt ugyebár nehezen nevezhetjük üdvösnek. A fájdalomról, az éjszakai forgolódási fordulatszám csökkenésről és ezzel párhuzamosan elzsibbadó végtagokról, a fél lábra helyezett testsúly okozta izomlázról nem is beszélve.
Hacsak nem vagy javíthatatlan optimista.
De akkor mégis mire jó, ha lesérülsz, és órákon keresztül ücsörögsz a váróteremben, ezzel még inkább növelve a lógatott lábadban felgyülemlett víz mennyiségét, ha napokig fekszel polcolt lábbal és gyötrődsz az önvád teljes súlyával a mellkasodon?
Nos, először is, hogy ráébredsz: semmi sem evidencia. A járás képessége például nagyon elkezd hiányozni már az első pillanatban. Egyúttal megtapasztalod, hogyan lehet merev lábbal tevékenységeket folytatni, s hogy milyen különleges mozgási manővereket tudsz végrehajtani, ha rá vagy kényszerülve, amikor fel kell venned valamit a földről.
Rájössz, hogy egy összecsukható szék is lehet mankó. De mikor megkapod szüleidtől nagymamád egykori botját, egyszeriben megérzed, milyen lehet a bottal járó időseknek a helyzete, mely a legtöbb esetben idővel csak romlik… Ez a bot, ami engem szolgált pár napig, éveken keresztül illeszkedett drága jó nagyanyám erős markába. Ez már egy modernebb, állítható formája volt az ingatag járását stabilizáló eszközei közül. Előkerült egy tárgy a szekrényéből, s azzal együtt mellém szegődött egy kis időre ő is, aki már rég nem koptatja e földi vándorutat velünk. Mert egy ilyen bot mégiscsak élhetőbb, mint egy összehajtott támlás szék. Ahogy egykor egész életét átadta a család szolgálatára, most, hogy szükség lett segítségére újra, hagyatékával támaszt nyújtott nekem: „fekete pohárban sárga kankalinom” megragyogott, síron túlról érkező, láthatatlan erejével.
Mikor hozzászoksz a megváltozott helyzethez, mindent karnyújtásnyira rendezel be magad körül a szobában, próbálsz éppolyan hasznos maradni, mint azelőtt voltál. Mert ez is megdöbbentő tapasztalás: a munkából kiesve éppúgy forog tovább minden, oly könnyen pótolható egy kis fogaskerék. De azért igyekszel értelmes keretet adni az időnek, s a „ránézek a munkára” pár percéből nyolcórás munkanap válik az ágyban. Bizony, sokkal hatékonyabb is tudsz lenni, ha nagyon gyorsan akarod elvégezni a munkád. Más kérdés, hogy a munka apadni sosem akar, s igazán csak abbahagyni lehet, befejezni nem, mert amikor végeztél eggyel, érkezik egy másik…
A kórházban ismerősökkel találkozol, akik a maguk nyomorúságában szintén melléd vetődtek: sorstársakká váltok egy csapásra. A szerencsétlenségek nincsenek olyan távol, mint hitted korábban. Lám veled is megtörtént, meg hát vele is, aki a múltkor még sebezhetetlen volt. A traumatológián összeverődött emberek megmutatják neked: mindig lehet cudarabb a saját helyzetednél, s hogy még az övéknél is van rosszabb, s a vele megesett bal-esetben így is jobban járt, mint emberi számítások szerint várható lett volna.
Bizony sokan vagyunk, szerencsétlenül járt emberek. A folyosók tömve, a váróban alig lehet megmozdulni. Az egy önálló szervezeti egység az intézményen belül. Ha nyílik az orvoshoz vezető csodaígérő ajtó, rohansz a papírkáddal, hogy átvegyék. Pittyen a sorszám: felnézel. Csalódottan konstatálod: te valószínűleg itt fogsz éjszakázni. Pedig a rendelés zajlik bent. Nincs lazsálás. De a betegek száma épp olyan, mint általában a munka: egyre több és több lesz belőle.
Kórházi alkalmazottak intézik a zsúfoltság megszüntetését. De legjobb erre, higgyék el, ha láncra verve érkezik egy rab két bévés kíséretében. Mint a Vörös-tenger nyílik ketté a tömeg. És ekkor megint villan a körte a fejed felett: mindegy mennyit vársz itt, te a végén haza mész…
Eljött az ideje, hogy bőrödön érzékeld, mit is jelent négyhónapos várólistára kerülni egy MR vizsgálat kapcsán. A rendelőben tartózkodsz, öltözködsz, míg ismeretlen rövidítéseket diktál az orvos az asszisztens ujjainak, s közben közli, hogy kiír MR-re. Naivan rákérdezel, hogy mára? Ekkor kiröhögnek. Igen, magánban, egy vagyonért… Hát persze, a mai egészségügy helyzete nem abban az állapotban van, ahogy a zsigerből előtörő idealizmusod elképzeli. Csak beteg ne legyen az ember! Mire a vizsgálatokra mindenféle protekció és ismerős nélkül sor kerül, jobbik esetben talán magától gyógyul a porcod, inad, szerved, így nincs szükséged már a kezelésre, rosszabbik esetben szintén nincs már szükséged a kezelésre.
Igen. Újabb tanulsága a térdbántalmadnak, hogy minden fejben dől el: ha használod, mozgatod, felépül, ha félted, ellustul. De ehhez a fejedben kell rendet rakni – mondja a gyógytornász…
Mindezek után persze nem lep meg, hogy amíg otthon tartózkodtál ágynyugalomban és ágynyugtalanságban a munka és egyebek miatt, észrevétlenül kitavaszodott. Mire újra kilépsz, mint egy téli álmot alvó medve bújsz elő a barlangodból. Bicebóca mormota, aki átaludta a tél végét. De megértük a tavaszt.
Hát nem csodálatos?!
P. Tóth Nóra
