Silence in the Holy Liturgy: Pope Francis

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Az eucharisztikus ünnepségről szóló megelőző katekézisek során láthattuk, hogy a bűnbánati cselekmény segít levetni önteltségünket, és úgy állni Isten elé, amilyenek valójában vagyunk: bűnös voltunk tudatában és a bűnbocsánat reményében.

Épp az emberi nyomorúság és az isteni irgalom találkozásából fakad fel a „Dicsőségben” kifejezett hála, ez egy „nagyon régi, tiszteletre méltó himnusz, amellyel a Szentlélekben összegyűlt Egyház az Atyaistent és a Bárányt dicsőíti, és hozzájuk könyörög” (A Római misekönyv általános rendelkezései, 53). E himnusz kezdete – „Dicsőség a magasságban Istennek” – az angyalok énekét veszi át, melyet Jézus születésekor énekeltek Betlehemben: örvendező meghirdetése ez annak, hogy a föld és ég átölelik egymást. Azután ez az ének minket, imádságban egybegyűlteket is bevon: „Dicsőség a magasságban Istennek, a földön pedig békesség az embereknek, akikben ő kedvét leli.” A „Dicsőség” után, vagy amikor ez nincs, rögtön a bűnbánati cselekmény után az ima különleges formát kap a „collectá”-nak nevezett imádságban, amelyen keresztül kifejeződik a szertartás saját jellege, mely a napok és az év időszakai szerint változó lehet (vö. RMÁR, 54). Az „imádkozzunk” [a magyar szertartásban: könyörögjünk] felszólítással a pap arra buzdítja a népet, hogy vele együtt tartson rövid elmélyült csendet, hogy tudatosítsák: Isten színe előtt állnak, és hogy mindenki megfogalmazza saját szívében személyes szándékait, amelyekkel részt vesz a misén (vö. RMÁR, 54). A pap azt mondja: „imádkozzunk” vagy „könyörögjünk”; azután egy rövid csend következik, amikor mindenki arra gondol, amire szüksége van, arra, amit kérni akar az imában.

A csend nem pusztán azt jelenheti, hogy nem beszélünk, hanem azt, hogy készen állunk meghallgatni más hangokat: a szívünkét, és főképpen a Szentlélek hangját. A liturgiában a szent csend jellege attól függ, hogy hol van a helye: a csend „a bűnbánati cselekmény alatt és az imádságra történő felhívás után segíti az elmélyedést; az olvasmányok vagy a homília után ajánlott röviden elmélkedni az elhangzottakról; az áldozás után pedig elősegíti a belső dicsérő és kérő imát” (RMÁR, 45). Tehát a mise eleji imádság előtt a csend segít, hogy magunkba mélyedjünk, és tudatosítsuk, miért vagyunk ott. Ezért fontos tehát belehallgatni a lelkünkbe, hogy aztán megnyissuk az Úr előtt. Fáradságos, örömteli, netán fájdalmas napok állhatnak mögöttünk, és ezt el akarjuk mondani az Úrnak, kérni akarjuk a segítségét, kérni akarjuk, hogy álljon mellettünk; vannak beteg rokonaink vagy barátaink, akik súlyos megpróbáltatásokon mennek keresztül; rá akarjuk bízni Istenre az Egyház és a világ problémáit. Erre szolgál az a rövid csend, mielőtt a pap – összegyűjtve mindenki kéréseit – fennhangon Istenhez intézi, mindenki nevében, a közös imádságot, amely lezárja a mise bevezető szertartásait, vagyis pontosan „gyűjteményt”, „collectát” hoz létre az egyes szándékokból. Erősen kérem a papokat, hogy tartsák meg ezt a rövid csendet, és ne siessenek: „imádkozzunk” (könyörögjünk), aztán tartsunk csendet. Kérem ezt a papoktól. E csend nélkül félő, hogy elhanyagoljuk a lelki elmélyülést.

A pap elimádkozza (recitálja) ezt a könyörgést, ezt a collecta-imádságot, mégpedig kitárt karral: ez az imádkozó (orante) testtartás, amelyet a keresztények az első századoktól felvettek – amint azt a római katakombák freskói tanúsítják –, hogy utánozzák a keresztfán kitárt karral függő Krisztust. Ő ott van, Krisztus az Imádkozó (Orante), és egyben az imádság! A megfeszített Jézusban azt a papot ismerjük fel, aki Istennek tetsző istentiszteletet mutat be Istennek, vagyis a gyermeki engedelmességet.

A római rítusban az imádságok (könyörgések) tömörek, de gazdag jelentésűek: nagyon sok szép elmélkedést lehet végezni ezekről az imádságokról. Nagyon szépek! Ha később, a misén kívül is elmélkedünk a szövegekről, az segíthet, hogy megtanuljuk, miként forduljunk Istenhez, mit kérjünk, milyen szavakat használjunk. Kívánom, hogy a liturgia mindnyájunk számára az imádság iskolájává váljon.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Magyar Kurír, fotó: News.va

Nyíregyházi Egyházmegye