A tékozló fiú

A mai vasárnapot az anyaszentegyház a tékozló fiúról elnevezett vasárnapnak nevezi. Mert a tékozló fiúról szóló történetet olvastatja fel az evangéliumból, holott ez a történet nem annyira a tékozló fiúról szól, hanem az atyáról, nem annyira az emberről, hanem az Istenről szól, hogy milyen a mi mennyei Atyánk, és csak mellékesen szól az emberről. A történet főszereplője az Atya, hogy ilyen Istenünk van.

A történetet hallottuk, ismerjük, egyformán jó dolga van mind a két testvérnek. Egy napon az egyik mégis odaállt az apa elé, és kikérte az örökséget, és neki vágott a világnak. Lehet, hogy még csak búcsút sem intet, lehet, hogy úgy ment el, aki megsértődött, amiért olyan jók voltak hozzá. Nem tudjuk miért ment el. Talán ráunt a jó sorsára, az apai ház védettségére, talán ki akart válni a többiek közül, túl akart tenni bátyján, mert egyformán jók voltak, egyformán szorgalmasak, egyformán engedelmesek. Lehet, hogy éppen abban a nehéz korban volt. Szeretett volna világgá menni, honnét tudta volna ez az ifjú, hogy akárhova megy, önmagát mindenüvé magával viszi, hogy tulajdonképpen nem is az apai házzal van baja, hanem önmagával? Tehát összeszedi mindenét és elköltözik messzi vidékre. Azt is tudjuk, hogy miután elpazarolta mindenét nagy éhínség ütött ki azon a vidéken. Ez olyan törvényszerű, mint ahogy a napsütés után előbb vagy utóbb eső következik. Ha mindenünket elpazaroljuk, törvényszerűleg következik, az ínség. Nem azért, mert nincs semmink. Lehetne még, bármennyink, azon az éhségen, nem segít se étel, se ital, se a disznók moslékja. Lehet, hogy nem is volt éhíség azon a vidéken. Lehet, hogy mindenki másnak volt eledel, de a tékozló fiú mégis éhezett, szomjazott, napról napra jobban marta valami tűz, valami éhség, valami szomjúság. Akkor már tudta, hogy mindent elpazarolt, és nem nyert rajta semmit. Felkerekedett tehát és visszament Atyjához.

Tudjuk az Atya, nem felejtette el, sokszor végigjártatta tekintetét az úton, meg volt győződve, hogy egyszer feltűnik fiának alakja. Amikor meglátta megesett rajta a szíve, és eléje sietett, hogy az utolsó lépések ne legyenek olyan nehezek. Ez a sietés keleten szokatlan, főleg előkelő vagyonos férfiaknál. Tisztes korú ember méltóságon alulinak tartotta a futást, a rohanást. Ez az ATYA nem törődik saját méltóságával, ilyen a mi Istenünk, megrendíti fia sorsa, nyomorúsága. Mennyi titkon elsírt könnyet, mennyi szomorúságot rejtenek ezek a rongyok, amikben hazatért. Nem akarja megalázni, örömét fejezi ki a legdrágább ruhát, adja rá, ujjára gyűrűt húz, a lábára sarut, s az egész háznak lakomát rendez. A hizlalt borjút levágja, amit mindig különleges alkalmakra tartottak. Amikor meggyónunk, és kijövünk a gyóntatószékből, vagy bűnbánatot tartunk, mindig kell érezni ujjunkon a gyűrűt, lábunkon az új sarut, arcunkon az Atya csókját, a lakomára leölt borjú illatát.

A történetnek itt még nincs vége. Még jobban megismerhetjük az Atyát a folytatással. Hazajön a nagyobbik fiú, és azt mondja mennyi éve, szolgálok neked, és még egy gödölyét sem vágtál le nekem, hogy barátaimmal elmulathattuk volna.

1. Itt mutatkozik meg a különbség az Atya és a fiú között. Az Atya nem veti szemére fiúnak bűnét, a fiú meg egy kis figyelmetlenséget is a szemére vet az apjának. Mindannyian ilyenek vagyunk. Szeretünk zúgolódni, ha Isten azonnal nem jutalmaz meg, és jobban fáj, ha jót tesz olyanokkal, akik a mi szemünkben bűnösök.

2. Az a legfájóbb a fiú viselkedésében, hogy a szolgák jutalmát sóvárogja. A szolgák hűségét szokták egy-egy gödölyével, báránnyal jutalmazni, hagy csapjanak egy kis mulatozást, úgysincs másra igényük. Az ATYA szelíden kifejti, hogy lehetne magasabb rendű öröme is.

3.S hogy valóban nem gyermekeként viselkedik ez a nagyobbik fiú, abban is meg látszik, hogy míg a kisebbik testvér újra meg ujra atyám megszólítással fordul apjához, még akkor is, amikor az örökséget kikéri. Az idősebb testvér szájából soha nem halljuk ezt a kifejezést. Hűsége nem fiúi ragaszkodás, hanem a szolga pontos kínos fegyelmezettségével rótta le. És az apa, akit a nagyobbik fiú nem nevezett egyszer sem apjának, azt mondja fiainak, magzatom, fiacskám.

4. A példabeszéd célja, tehát nemcsak az, hogy a tékozló fiúkat, a bűnösöket meggyőzze az Atya jóságáról, megbocsátásáról, és megtérítse őket. Sokkal inkább az, hogy az otthonmaradt testvéreket ráeszméltesse arra, hogy nekik is szükségük van a megtérésre, nem a nyilvánvaló botrányos tékozlásból, a paráznaságból, hanem abból a nehezen megragadható, és emiatt sokkal veszedelmesebb elidegenedésből, amely a fiúi együttműködést szolgai engedelmességre cseréli át.

Sokszor vagyunk úgy, nem vagyunk távol Istentől, nagy bűnöket nem követtünk el, bent vagyunk az egyházban, az Atyai házban, de szolgaként, teljesítjük a kötelességünket. Jó alkalom a megtérésre az, ha az otthon maradt testvérek jólélekkel, örömmel bekapcsolódnak abba az ünnepbe, mely nem miattuk, hanem a látványos elszakadásból, látványosan hazatérő tékozló fiuk megtérésének örömére rendez az Isten. Erre kéri, kérleli az Atya, nagyobbik fiát. Itt mutatkozik meg az Atya igazi arca. Azt szoktuk kérlelni, akinek valamiképpen joga van meg tenni valamit, joga van valamihez. Ettől meg kell döbbenni, hogy mennyire messzire megy az Isten az emberek iránti szeretetében, mint egy koldus, kérleli a fiút. Ahogy a szőlőmunkások példabeszédében, amikor megölik egyiket, megverik a munkások a másikat, megkövezik a harmadikat, és azt írja az evangélium, hogy tanakodott magában. Isten tanakodik még, ezek után is, ilyen kérlelő és tanakodó szeretettel szereti az embert. Nem hatalmát fitogtatja, fölségét érezteti, hanem az ember szabadságát tiszteli, és a kérlelésig megalázza magát. Ha ettől a titoktól nem rendül meg még a lelkünk, imádkozzunk érte, hogy megrendüljünk. Nem lehet eléggé belehatolni Isten szeretetének mélységébe.

dr. Legeza József atya

Nyíregyházi Egyházmegye