PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Pannónia Kávéház

Könyvmustra – Híragi Szanaka: Az elvesztett emlékek lámpása

Egy kis gyöngyszem került a kezembe a hétvégén: Az elvesztett emlékek lámpása. A könyv a Távol-Kelet világába repít, de sokkal inkább önmagunkba, s egy olyan helyre, mely mindannyiunkat foglalkoztat: élet és halál mezsgyéjére. P. Tóth Nóra könyvmustráját olvashatják.

Egy emlék, melyhez vissza-visszatérünk, egy pillanat, melyben egy, az életünket formáló esemény zajlott, egy mosoly, egy könnycsepp, egy ölelés: kapaszkodók, esszenciális pontok, melyekben összesűrűsödni látjuk önnön valónk. S ha nem is tudunk teljes egészt kapni ezek által egy életről, a belőlük összeálló kép, mint egy mozaik, megrajzol minket.

A „visszatértek” állítják: lelki szemeink előtt lepereg halálunk pillanatában egész életünk – talán éppen ezek az emlékek sorjáznak a láthatatlan vásznon, melyek valami miatt újra és újra felsejlenek emlékeink között még földi valónkban.

Minden pillanatunk egy-egy – az Isten által nekünk ajándékozott szabad akaratunkból meghozott – döntés eredménye: ezek alapján alakul és formálódik egyszeri és megismételhetetlen utunk itt a földön. S talán minden napunkban és minden évünkben van egy kiemelkedő mozzanat: egy emlék, mely megőrzésre érdemes. S talán az út legvégén ezekből tevődik össze az a bizonyos filmtekercs, mely lepereg. Ennek a feltételezéséből indul ki a japán írónő, Híragi Szanaka könyve, Az elvesztett emlékek lámpása is (magyarul megjelent 2024-ben a Libri Könyvkiadó gondozásában).

Egy elképzelt helyszínre érkezünk, a fotográfusműhely épületébe, mely a három rövid lélegzetvételű elbeszélés mindegyikének közös kiindulópontja, s melyről kiderül: téren-időn kívüli világ darabja az élet és halál mezsgyéjén, a rév, mely az átkelést könnyíti, mely az utolsó visszatekintését segíti a haldoklónak. „Ez a hely pontosan ott, az élet és a halál határvonalán helyezkedik el” – olvassuk. De ez a hely még kapcsolódik a valósághoz, aki itt van, még érez ízeket, illatokat, itt még nem történt meg a teljes elszakadás az élettől.

A néphagyomány révésze itt nem más, mint egy fotográfus, aki támogatásával, jelenlétével irányítja az oda betérőt („én csupán a kalauz vagyok”): az eddigi életévei számával megegyező számú emlék-kép/fotó kiválasztása után ő építi meg az illető szómatóját, forgó lámpását, és ő az, aki segít rekonstruálni egyetlen, megkopott, elvesztett emlékképet.

A fotográfushoz érkező emberek a múltba utazhatnak a fényképésszel együtt, s ott külső szemlélőként látják egy napjukat, s a megfelelő pillanatban újra megörökítik a képet. Közben alkalmuk adódik mesélni életükről, önmagukról, az ahhoz a pillanathoz vezető útról. A fotográfussal együtt így az olvasó is megismer három merőben különböző életet. Közben pedig arra is rádöbbenünk, hogy mindaz, amit egy emberről tudunk, csupán a felszín. Az elbeszélést ilyenkor a halálba készülő veszi át, és mint a mindentudó elbeszélő, ő maga is meglátja önmagát.

A három különálló történet egy csavarral egymásba fonódik, valamint halandóságunk tudatosítása és a jellemek megismerése révén részvétünk ébred a szereplők felé.

Ahogyan ezek az emberek életük fotói közül válogatnak – annyit, hogy minden évből egy darab előttük legyen, hogy azok aztán a szómatóba kerüljenek – akaratlanul is elgondolkozik az olvasó: vajon nekem hogyan állna össze az a csomag, mely életem napjainak fényképeit tartalmazza; milyen emlékképek fognak vajon elém kerülni majdan halálom pillanatában. Nosztalgikus mélázásunkba pedig olyan életbölcsességek és filozofikus kérdések kúsznak be a szöveg segítségével, melyek kiemelésre és megjegyzésre is érdemesek…

Mert vajon elmondhatjuk-e Hacuéval: „Nem mondom, hogy nem hagytam semmit bevégezetlenül, de nincs okom a panaszra.” Tudatosítjuk-e, hogy milyen „szörnyű, hogy az öregséggel berozsdál az ember”, vagy azt, hogy „az élet egy utazás, amely során apránként megválunk az emlékeinktől”?

Hiraszakának, a fotográfusnak – keresve a maga emlékképeit – olyan kétségeit ismerjük meg, melyek a mi életünkben is ott motoszkálnak:

„Mégis mire föl volt ez az egész, ha nem emlékszem semmire, senki sem ismert, és már be is fejeztem? Senki sem emlékszik rám, én sem emlékszem semmire, középszerű élet és jellegtelen halál – akkor volt-e egyáltalán értelme, jelentősége annak, hogy éltem? Mi végett voltam akkor a világon?”

P. Tóth Nóra

ÖN ITT VAN JELENLEG:

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2024 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert